logo

2.2.16

~börtönöm

~ Sherlock szerelmi bánattól szenved, egy jó adag allegória jár mellé.
~ Johnlock~  slash ~ 12+ ~ AU ~ angst ~ novella





/Elértük a kétezer megtekintést, nagyon köszönöm! <3/ 


   Nem akartam mást csak kiszabadulni a saját börtönömből, amit magamnak kovácsoltam. A rácsai a félelmeim voltak, a padlója a hibáim, falai a szégyen.  Mi vezethetett addig, hogy még őt is eltaszítottam magamtól, miért lettem ennyire elitélő mindenkivel, miért nem voltam hajlandó elfogadni az igazságot?  A makacsságom volt az oka, vagy talán az érzéketlenségemet hibáztathatom? A lényeg csupán annyi, hogy bekövetkezett az amit még magam sem hittem el: ő feladja, egyszerűen nem próbálkozik tovább, elmegy és soha többé nem néz rám.
  És most, ott állt előttem és várta, hogy adjak valami jelet. Láttam magam előtt a rácsokat, nem akartam a szemébe nézni. Szégyelltem magam, ha meg tudtam volna szólalni biztos az első szó a „bocsáss meg” lett volna. Átkoztam magamat amiért ennyire gyáva vagyok, elástam volna minden érzésemet, sokkal könnyebb lett volna minden ha nincsenek.
   A torkomon akadt minden szó amit készültem mondani, „John… sajnálom… én…” a hangszálaim cserben hagytak ahogy az agyam is. Ő sem szólalt meg, a párás ablakokon beszűrődő napfény arany keretet adott neki amitől még fájdalmasabb volt vele szembe nézni. Körülötte minden szürke volt, csak ő nem, a színek szinte vibráltak amikor mellkasa felemelkedett és le. Hasonlított egy retusált képre, őt emelték ki, azt akarták, hogy csak rá figyeljenek. Sikerült. Belenéztem szemeibe és… rájöttem nem jókedvéből van itt, a harag égett benne nem a szenvedés, nem volt elkeseredett, csupán mérges. Mikor belépett az ajtón azt hittem megölel és megcsókol, ehelyett csak megállt és rám nézett.
   Tehetetlen voltam, egyszerűen hirtelen ért ez a csapás.
   Sóhajtott. Éreztem, hogy egyenesen belenéz a szemembe és gyorsan elfordítottam tekintetem. – Miért Sherlock? – ismét sóhajtott majd körbenézett. Mindenhol állt  a por mintha kihalt lett volna a ház, a napfény Johnon kívül más dolgoknak is arany keretet kölcsönzött, de nem annyira tökéleteset mint az övé volt.
  Miért? Gondoltam. Miért húztam magam köré börtönöm falait majd, miért maradtam ott? Annyi miért kérdés van a történetemben, hogy a Temzét meg lehetett tölteni vele. Hogyan maradhatott velem egyáltalán és a végén miért ment el?  Miért nem maradhatott velem tovább? Miért, miért, miért…?
  –  Figyelj, nem azért jöttem ,hogy bocsánatot kérjek – kezdte elfojtott hangon. – És nem várom, hogy te bocsánatot kérj. Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. – Hangja nyers volt, még soha nem hallottam ilyennek. – Üljünk le, kérlek.
***
  A cellám ágyán ülve halkan dúdolgattam, nem volt ablakom se órám de tudtam, hogy éjfél is elmúlt már. Nyugodt és békés volt minden, még napközben is teljes csönd uralkodott, a tökéletes hely volt a gondolkodásra.  Nekidőltem a hűvös falnak ami mintha átkarolt volna, a szégyen megölelt és nem eresztett azt akarta, hogy bevalljam, hogy elszégyelljem magam amiért ilyen voltam.  Én pedig már bántam. Bántam az egészet. Bántam, hogy nem léptem időben, nem vettem észre mi is történik köztünk, természetessé vált, nem tettem semmit az ellen, hogy megakadályozzam. Hagytam, hogy hátat fordítson, szinte kértem, hogy elmenjen. Mycroft azt állította, hogy meguntam őt, ez volt a legnagyobb tévedés a bátyám szájából… Soha nem tudtam volna Johnt meg unni, nem volt elég belőle, mohón többet akartam és végül megkaptam. Azt akartam, hogy a pillanatok amikor vele vagyok örökké tartsanak, végtelen hosszúságúra nyúljanak, a csókok forrók és elolthatatlanok legyenek, az ölelések meghittek és lassúak, erre vágytam. Aztán felállt és elment, betelt neki a pohár, nem bírt elviselni engem… vagy, nem tudom. Szerintem elege lett belőlem. És igen, szégyelltem magam, mert ahogy ott feküdtem a cellám ágyán és visszapörgettem a beszélgetéseinket, rájöttem: nem tiszteltem őt eléggé.
  Körbenéztem a cellában, minden kopár és szürke volt. A falak kopottak, a rácsok rozsdásak a padló hideg és tükröző. Amikor belenéztem, nem magamat láttam, csupán önmagam hátrahagyott részét, ami már nem kellett és kidobtam.  Ahogy bámultam magam fokozatosan rájöttem, hogy mennyire sajnálatra méltó látványt nyújtok: göndör hajam csomókban állt, arcom sápadt volt mint a cella fala és megnyúlt a bőr rajta, szemem összeszűkült és vörös lett. Szánalmas, visszhangzott a fejemben szánalmas, szánalmas…
  A cella ajtaja nem volt bezárva, akármikor kimehettem, csak annyi kellet volna, hogy átsuhanjon az agyamon egy boldog gondolat és máris kiszabadulhattam, de egyszerűen nem tudtam semmi jót előhozni az elmém mélyéről.  Vissza emlékezhettem volna az együtt töltött percekre, de ahányszor meg próbáltam az utolsó pillanat, jutott eszembe amint égő tekintettel megfordul és elmegy.
  Emlékszek minden apró részletre: Ahogy rövidre nyírt, szőke haja suhant a levegőben, szemeiben a düh már elfoglalta helyét, arcára elkeseredett fintor ült ki, zöld kabátja szét volt gombolva alatta egy ing volt csak, az utcában lévő egyetlen lámpa alatt álltunk, ami narancssárga fénnyel pislogott. Egy étteremből jöttünk ki, minden gyorsan történt, egy pofon elcsattant, egy tányér leesett, egy hűvös csók és viszlát. Komótos léptekkel sétált ki a lámpa fényéből épp ahogy az életemből.
  Most mégis itt volt.
  Itt volt a börtönben.
  Csak lépteket hallottam, épp olyanokat mint azon az éjszakán. Leültem a rácsok elé és vártam, hogy ideérjen. A hosszú folyosó ami mindkét oldalra a végtelenségbe nyúlt megváltozott, John sétált rajta. Kezeit zsebre tette, fejét lehajtotta de láttam, hogy idétlenül mosolyog. Egy örökkévalóságig tartott míg a cellám elé ért, a vigyor az arcáról eltűnt amikor meglátott és letérdelt. Egyik kezével a rácsokba kapaszkodott bele a másikkal az enyémet fogta. Belenéztem a szemébe, ő a földet bámulta és szájával a „Miért?” szót formázta.
 –  Nem tudom – vallottam be. – És ez a gond, nem tudom miért, emészt és nem tudom miért – vettem egy nagy levegőt. – Szerinted, hány miért kérdés lehet a történetünkben? – Erre már felpillantott. – Gondolj csak bele: Miért bírtuk ki eddig egyáltalán? Miért maradtál velem? Miért távolodtunk el? Miért kerültem a börtönömbe? – Elkeseredett mosolyra görbült mindkettőnk szája szinte egyszerre. Ő nem szólalt meg, ne is akartam, hogy mondjon valamit, így volt tökéletes a pillanat.
 Megkönnyebbültem, mert ő bejutott ide és belenézett a szemembe. Valahogy éreztem a szabadságot, az izmaim már nem feszültek, a szívem ledobta magáról a láncait. Ennyi volt, ő bejutott és ezzel kiszabadultam, de tudtam: ettől még nem kapom vissza Johnt. Nem is vártam, hogy újra enyém legyen, ő már más utakon járt és ez azt jelentette lezárta a fejezetünket, nekem is ezt kellett volna tennem.
  Már nem volt elkeseredett a mosolyunk mivel egymás ajkait pihentettük a másikén. Édes és tébolyult egy utolsó csók volt. A rácsokon keresztül minden olyan újnak tűnt, éreztem ahogy újra erőre kapok és vártam a kiszabadulásom pillanatát.
***
  Még mindig a kanapén ültünk de már kivörösödve és felhevülten. A szám égett épp úgy mint az arcom, nyugodtan figyeltem amikor felállt és az ajtóhoz ment, „Szia” suttogta,közben szemei csillogtak napfényben.  Visszafojtott lélegzettel néztem ahogy kilép az ajtón, csak ezután köszöntem el tőle:–  Szia –  végigcsordult egy könnycsepp az arcomon, én is készen álltam megnyitni az új fejezetet. 

2 megjegyzés:

  1. Azt hiszem, már leszögeztük, hogy nem vagyok nagy Slash rajongó, de Andi, komolyan imádom, ahogy írsz *---*

    VálaszTörlés

~pöcegödröm bejárata~