logo

29.1.16

~Hegedűd érzései



~ John hazaérve kicsit belemélyed Sherlock hegedűjátékába.
~ Johnlock ~ slash ~ 12+ ~ AU ~ fluff~novella~ romantikus 







  Beléptem a Baker Streeti lakásunk ajtaján és a kellemes hegedűszó fogadott. A ruháim és a hajam is nedves volt, reggel amikor elindultam nem számítottam ilyen nagy esőre, az alattam lévő tócsát pedig csak később terveztem felmosni. A fáradság teljesen rám ült, legszívesebben ott helyben elaludtam volna, bár ezt nem tehettem meg mivel Sherlockal mentem vacsorázni. Én ajánlottam fel neki, hogy egyszer beülhetnénk egy étterembe, ne csak otthon legyünk. Legnagyobb meglepetésemre lelkesen fogadta az ötletem, ami igen szokatlan volt. Sherlock nem volt soha társasági ember, inkább csak a saját elméjében töltötte az idejét, kitaszított minden létezőt és ott élt napközben, este az enyém lehetett.
  A hegedű dallama gyors volt és pattogós, magas hangon játszott de tökéletesen, le lehetett szűrni belőle az éréseit. Fel léptem az első lépcsőfokra, – lassabb lett a játéka –  majd a másodikra és minél közelebb értem a szobánkhoz annál jobban megnyugodott, már finom volt a dallama,lágy, mint az tavaszi szellő.
  Benyitottam,- a hegedű csendesebb lett és szerényebb – Sherlock az ablaknál állt, csupán egy kék köpeny volt rajta és az elhasznált barna nadrág amit megígért, hogy soha többé nem fog felvenni, hegedűjét finoman a keskeny állához szorította, szemét összehúzta de nem nézett rám. Felakasztottam vizes kabátom a fogasra és leültem a fotelba, abban a pillanatban amikor lehuppantam a hegedű egy vékony hangot adott ki ami nem tudom, hogy szándékos volt-e. Egy pillanatig rám nézett, csak akkor tűnt fel mennyire ki volt pirulva, – lehet, hogy a heves hegedűjátéktól –.
  A zene elhallgatott, ami kár mivel ezt a dalt még nem hallottam.
  Letette a hangszert az asztalra a hatalmas papírkupacra. Elmosolyodott. – Közbeszólt a természet? – kérdezte. – Vagy nem volt izgalmas a találkozó? – rápillantott a fali órára. – Még csak fél hat van, egy kiruccanása régi barátokkal nem szokott tovább tartani?
  - Honnan tudhatnád? Még soha nem láttam amikor te elmentél valahova a gyerekkori ismerőseiddel – vágtam vissza neki. Nagy vigyor ült ki az arcára és letelepedett mellém a fotelba, sötétbarna haja finoman belelógot jobb szemébe. Válla gyengéden hozzáért az enyémhez.
  – Az én gyerekkori barátaim javarészt a beépített embereim, meglepődnél, hogy milyen sokszor beszélek velük. – Túl fáradt volt már ehhez, lehunytam a szemem és ásítottam. Pár pillanatig csönd volt majd ismét megszólalt. – Ugye nem növesztesz újra bajuszt?
  – Nem, úgy néz ki? – kuncogva bólintott, sóhajtottam egy nagyot. – Ezek szerint elfelejtettem borotválkozni, haha… - színleltem a nevetést, nem győzöm hangsúlyozni mennyire fáradt voltam.
  – Elfelejteni emberi dolog, de ennek ellenére John, kérlek, amint lesz rá energiád borotváld le! – elmosolyodott. – Vagy még este is az elmepalotámban leszek! – Tágra nyitottam a szemem.
  – Nem mered megtenni! – szóltam rá, fel is vittem a hangon. Mindketten elvigyorodtunk, nem tenné meg, soha.
  Felállt és újra elkezdett hegedűzni. A dallamok lassacskán lopták be magukat a fülembe, próbáltak ott maradni de mikor jött a következő édes hang el kellett menniük, mert felváltották őket. Ugyanazt játszotta mint amikor hazaértem, gyorsan indult és lassacskán lenyugodott. Ezt ő maga komponálta, semmi kétség, benne volt az a Sherlockosság, ez az ő zenéje volt.
  – Mi a címe? – Kérdeztem tőle, biztos elnevezte valahogy. Nem válaszolt csak játszott tovább.
 Nem tudom, hogy direkt tette-e de mintha azt akarta volna, hogy elaludjak. Én viszont nem akartam, meg szerettem volna várni az estét, hogy vele aludjak el. Ez ellenére a szemem magától is lecsukódott és végül elnyelt az álom. Az utolsó dolog amit hallottam az a mű befejezése volt, mintha megcsavarta volna a hangjegyeket, felvitte volna a felhők fölé és lassított filmben ledobta volna őket…
   Puff!
  Mintha valami leesett volna, nem is, inkább valaki. Kábultam körbepillantottam, az álom még nem ment ki a szememből, a szobában sötét volt csak egy apró olvasólámpa világított a kanapé másik végén. A földön egy ruha halom tornyosult, pár pillanatig eltartott míg rájöttem, hogy Sherlock alszik a földön. Leesett és észre sem vette. Karórámra pillantottam, hajnali négy óra volt behunytam a szemem és belegondoltam, hogy kihagytam a ma estémet. Egy nagy csomó kezdett nőni a gyomromban idegességemben, hogy aludhattam el? Legszívesebben belevertem volna a párnába a fejem és üvöltöttem volna. Nekem a nappalok üresek voltak, ilyenkor csak apró érintésekkel fejezhettük ki érzéseinket, de este eggyé válhattunk. Fogalmam sincs, hogy  Sherlock iránti rajongásom mikor csapott át abba a bizonyos szerelembe de hirtelen történt, mintha én is leestem volna egy kanapéról.  Mosolyogva lepillantottam rá, miért nem ment be aludni a szobába? Benne is kialakult a ragaszkodás semmi kétség, ennek ellenére hitt abban, hogy a szerelem csak egy kémiai reakció. Persze én is tisztában vagyok vele, hogy ezt csak a testünk meg az agyunk hozza létre, de én abban akarok hinni, hogy ezt mi döntsük el, mi leszünk szerelmesek nem az agyunk. Ha Sherlock ezt most hallotta volna biztos a földön fetrengett volna a nevetés miatt. Mondjuk ezen néha én is elmosolyodok, épp úgy mint azon, hogy úgy aludt ott a földön mintha egy franciaágy lenne. Átfordult a hátára és motyogott valamit, kényelmesen elterült, alvás közben ő is csak annyira átlagos mint a többi ember.
  Óvatosan átléptem őt, hogy a másik oldalról felemelhessem. Igaz, alacsony vagyok de a katonaságnál szolgáltam és van bennem erő, bár abban nem voltam biztos, hogy fel tudok emelni egy 180 cm-es férfit. Ő már vitt a karjába de én még sosem és bevallom nem is terveztem.
  Egy kis szenvedés után bevittem a hálószobába és lefektettem az ágyra. Semmit sem vett észre abból ami történt, hogy kétszer bevertem a lábát az ajtókeretbe és azt sem, hogy a hosszú kezeivel majdnem ledöntöttem a kottatartóját.
  Leültem az ágy szélére és megfogtam a kezét, nagyon meleg volt, vékony ujjai végén apró bőrkeményedések voltak. Megszorította az enyémet, felemelte a fejét és elmosolyodott, szeme alatt a sötét foltok voltak amiket eddig észre sem vettem, felmerült bennem, hogy már napok óta nem aludt. Az ágy másik felére pillantott jelezve, hogy feküdjek le mellé, az álom már rég elhagyott engem, ezért átmásztam rajta és elhelyezkedtem. Felém fordult, nem mondott semmit de szemében csillogott a tenni akarás,  meg akart érinteni ahogy én is őt, karjai közé akart szorítani épp úgy mint minden este. Nem szabadott, arca elnyúlt a fáradságtól, szemei összehúzódtak és vörösesek.
  Közelebb hajoltam és fülébe súgtam: – Aludj!
  Kábultan megrázta a fejét. Megragadott és szorosan magához húzott, teste ki volt melegedve és lassacskán az enyém is felhevült.  Elkezdte dúdolni az este játszott dalát, finoman megcsókolta a nyakam, majd ujjait végigsimította az fülem mögött, tudta, hogy mennyire imádom és én is tudtam, hogy ő mit szeret. Csatlakoztam a dúdolásához, nem felejtettem el, a hangok bemásztak az agyamba és megcsimpaszkodtak ott, megcsókoltam a homlokát és lassacskán lefelé haladva ez egész arcát majd elhúzódtam, de a kezét nem engedtem el. Elterült az ágyon és felém fordult, szemei azt sugallták „még” de arca teljesen mást mutatott, kimerültséget és elfojtott vágyakat, nem tudom melyikünk szenvedett jobban mert el kellett titkolnunk, én többször mondtam de rajta jobban meglátszott. Sherlock az érzelmek elrejtésének mestere volt, most mégis olvasni lehetett volna az arcáról, az élettörténetét, az érzéseit, mindent.
   – Miért nem vallod be magadnak, hogy fáradt vagy? – suttogtam a fülébe majd megcsókoltam. Ő csak mosolyogva rázta a fejét majd átkarolt. Mellkasa hozzáért az enyémhez, beletúrt rövidre vágott hajamba és lejjebb csúszott, hogy rá tudjon lehelni a vállamra és csókolgatni. Köpenyét lerántotta magáról, mellkasa csupasz volt, bordái kidomborultak épp úgy ahogy mindig hasa finoman simult az enyémhez amiről közben lekerült a sárga garbó.
  Egymás szemébe néztünk hosszú percekig, nem csináltunk semmit, élveztük a másik pillantásait. Szemhéját lehajtotta majd megszólalt: – Véget nem érő álom, így neveztem el a dalomat, veled olyan lenni mintha örökké tartana az éjszaka.

  

5 megjegyzés:

  1. Ez nagyon szép lett! :)
    Annyira finoman érzékeltetted az egészet, pedig én nem vagyok rajongója a slash történeteknek, de ez azon ritka írások egyike, ami nemcsak kreatív, hanem ízléses is, és abszolút hűen a Sherlock-féle világon belül marad.
    Szóval szép munka! ^^

    Nevra

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örül, hogy tetszik :) Mivel ez volt az első slash történetem kicsit féltem, hogy milyen lesz, de ezek szerint enm kellett volna aggódnom. Nem akartam nagyon durvára venni, még én is csak most ismerkedek ezzel a műfajjal :)

      xoxo:
      Andi

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Szia Andi!
    Tetszett a történet, de nem hibátlan. A vesszők nem a barátaid, de egy kis átolvasással könnyen javíthatók. A hasonlataid néhol nevetségesek és nem odaillőek, pl. ,,úgy aludt ott a földön mintha egy franciaágy lenne". Ez mégis mit jelent? A kifejezéseket is kevered néha pl. ,,szemhéját lehajtotta", "szabadott". A helyesírás nem annyira vészes, de a -ba, -ban, -be,-ben használatára figyelj pl. ,,Ő már vitt a karjába"
    Ha ilyen "apróságokra" figyelsz sokkal élvezhetőbb lesz a történet. :) Tényleg nem írsz rosszul, de mindig van hová fejlődni, nem igaz?
    Üdv.: Aurea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, hogy felhívtad a hibákra a figyelmem! Természetesen tudom, hogy nem tökéletes, vannak benne hibák, de igyekszem. Ez pedig az első novelláim közé tartozott, szóval itt még nagyon kezdetleges volt az írásom. :D
      Köszönöm a hozzászólást és, hogy elolvastad! :)

      Törlés

~pöcegödröm bejárata~