~A fél ember esete ~ Első fejezet

Sziasztok! Először is, nagyon szépen köszönök minden támogatást, mindenki nagyon kedves volt velem és ezt nagyra értékelem! Nagy lelkesedéssel írtam meg az első részt, mindent beleadtam. :) Jó olvasást, ha tetszett hagyj lent egy kommentet!

1887, London

  December elején jártunk, egész Anglia fagyos volt, a főváros utcáira is a homályos köd szállt le. A világítás sem segített sokat az arra járókon, a nap már lement, ebben a tájban jöttek elő a napközben árnyékokban bujkáló banditák.

  Sherlock tisztában volt vele, hogy öngyilkosság kiséret nélkül járkálni a szűk utcákban, akármennyire képzett is az ember számos küzdősportban. Valószínűleg a Baker Streeten átfutó alak ezzel nem volt tisztában, megállt a 221B lakás ajtaja előtt és kopogásra emelte a kezét. Mrs Hudson lágy hangon köszöntötte az idegent. Egy női hangot lehetett hallani és sarkak koppanását a lépcsőfokokon.  A nyomozó komótosan sétált az ajtóhoz és tárta ki azt az idegen előtt.

  Egy fiatal hölgy állt a küszöb szélén, orcáit pirosra csípte a hideg, arany hajára a ködtől apró vízcseppek telepedtek, ébenfekete szeme ragyogott a kandalló fényében, arckifejezése nem árult el semmit.  Sherlock végigmérte a jövevényt, hosszú kabátja eltakarta a felső öltözékét de combjának csak a negyedét fedte. Hátul egy hatalmas, fodros uszály díszelgett különböző csipkékkel díszítve a vörös összes árnyalatában, szoknyája földig ért.  Barna kabátja nem egy ilyen szép hölgyhöz méltó, anyaga kikopott és számos helyen meg is volt varrva. Fején egy apró ám feltűnő kalap díszelgett, különböző csipkékkel és virágokkal volt el látva, bíbor és halványpiros  anyagból készült.

  Ahogy a detektív megvizsgálta a lányt felfedezett valamit: Az egész ruházata a kabátján kívül drága szabók keze munkája volt. Mikor közelebb lépett a vendégéhez, az alkohol szaga csapta meg, egyértelmű volt, hogy a lány nem ivott, mereven állt a talpán és egy ázott ember nem tudna ennyire elhatározott és sokatmondó arccal nézni. Igen felkeltette a kíváncsiságát a jövevény, ezt nem tudta letagadni.

  - Maga Sherlock Holmes. – Jelentette ki határozottan a hölgy. – Én…

  - Anabelle Cristian, ha nem tévedek. – Vágott a szavába a nyomozó.  – Had üdvözöljem nálam! – Azzal félrelépett az ajtóból. – Kérem, fáradjon beljebb!

  A lány bement és engedte, hogy lesegítsék róla a kabátot. – Nem tudtam, hogy még vannak ilyen gavallérok. – Mosolyodott el. Anabelle körbepillantott a lakásban, elegánsan berendezett szoba tárult elé, fenyőfa bútorok és egy hatalmas medveprém szőnyeg. Figyelmét nem kerülte el a kandalló ami melegséggel árasztotta el az egész szobát. Mindenhol apró kütyük hevertek, a nagy zöld kanapé tele volt újságokkal amikben be volt keretezve egy-egy cikk. Ahogy alaposabban szemügyre vette a helyiséget rájött, hogy nagy a rendetlenség semmi sincs a helyén, minden kupacokban hevert a földön és az asztalokon szétszórva… csak az egyik fotel volt rendben, a párna is a helyén, egy gyűrődést nem lehetett találni.

 - Kérem üljön le és mondja el mi a probléma. – Sherlock lesöpörte a másik fotelből a papírokat és letelepedett, rápillantott a lányra mire az zavartan a szembe lévő ülőalkalmatosság felé sietett. A nyomozó nyelt egy nagyot mikor a hölgy leült volt társa helyére. Feltörtek benne az emlékek, de próbálta elnyomni őket, küzdött John Watson arca ellen egyszerűen el akarta felejteni. Fogalma sem volt miért kavarta fel őt ennyire, hogy halott, hisz hány embernek nézte végig az eltávozását, mennyi személy holttestét vizsgálta már meg…

  - Szóval…  Elmondjam miért jöttem? – Sherlock kicsit megrázta a fejét - mintha Watsont próbálná kirázni az emlékeiből – és felállt.

  Körbejárta a lány fotelját. – Anabelle Cristian, írónő és egyben kurtizán. A nővérével lakik egy leélt házban London mellett. Naponta órákat gyalogol, munkahelyére, Gorge bűnbarlangjába. Emellett még virágárulással is foglalkozik… vagy inkább a nővére? Igen, maga és testvére szoros kapcsolatban állnak mivel fiatal korukban elvesztették a szüleiket, mindketten zárkózottak és művész lelkek. Napközben ír és próbálja eladni a műveit az újságoknak, a legtöbbször meg is jelenik a novellája. Valószínűleg azért gyalogolt el a város másik pontjáról egészen idáig, hogy az egyik zaklatóját segítsek felkutatni. – Azzal önelégülten leült a fotelba és megtömte az asztalon heverő pipáját. A lány kicsit meglepett volt de végül megszólalt:

  - Nem. – Sherlock kérdőn felnézett. Anabelle éjfekete szeméből hűvösség áradt, szőke haja körvonalain már nem táncolt olyan kecsesen a tűz fénye, egyáltalán nem hasonlított az előbb nevető lányra. – Téved. Ugyan vannak zaklatóim de ezért nem fordulnék egy nyomozóhoz, érett nő vagyok nem egy félős kislány.  Szállást kérnék. – A detektív felvonta az egyik szemöldökét. Ugyan volt egy szabad szobája… de az Watsoné. – Tudom, furcsa kérés, nincs más választásom, szállodába nem mehetek, nincs rá pénzem ezért fordultam önhöz. Nem tudok egy rokonomról sem a közelben és nem áll szándékomban körbeutazni fél Európát…

  - Értem én. – Szólt közbe Sherlock. Letette a félig megtömött pipát az asztalra. – És azért akar hozzám költözni mert bajban van?

  - Kaphatok egy teát? – A detektív kérdőn ránézett, ez most nem a teázás ideje volt. A lány láthatta, hogy Sherlock nem érti őt ezért inkább megrázta a fejét ezzel jelezve, hogy mégsem kér. – Szóval… Valójában nem vagyok veszélyben, csak tisztában vagyok vele, hogy az eddigi társa már nem lakik önnél…

  - Meghalt.

  - Meghalt, részvétem. Tudom, hogy egy bűnügynél kell magának egy társ és én el szeretnék helyezkedni a detektív pályán. Ha itt laknék, tudnék magának segíteni és talán még a Scotland Yardnak is felkelteném az érdeklődését.  – Ez őrültség volt a nő részéről, csak férfiak dolgozhattak a rendőrségnél.

  Sherlock sokadszorra is végigmérte Anabelle-t. – Nem alkalmas nyomozónak. – Jelentette ki. – Túl törékeny és még egy összevert arctól is megrémül.

  - Ezt meg miből gondolja? – Kérdezte meglepetten a lány. – Azt, hogy megrémülnék egy zúzódásokkal teli arctól.

  A detektív rámutatott a vele szemben lévő újságra a földön. Három gyermek arcképe volt illusztrálva, megerőszakolták majd megverték őket, nem akart belekezdeni ebbe az ügybe mivel utálta ha zokogó szülőktől kellett kérdezgetnie, nagyon nehéz volt úgy a munkája. – Észrevettem, hogy milyen meglepetten nézte őket majd az átcsapott rémületbe.

  - Meghökkentem, hogy szegény gyerekeket így bántalmazták, - hangjában dühöt lehetett felfedezni. – talán az bűn, hogy együtt érző lény vagyok? – Sherlock hűvösen ránézett a lányra. "Ha minden egyes halottat megsajnálnék a végén depresszióba esnék, már rég elveszett belőlem az együtt érzés képessége." A férfi megköszörülte a torkát, belenézett a lány mély szemébe, úgy érezte elmerül a feketéségben.

   - Hm… Én is innék egy teát. – Sherlock elmosolyodott, a lány hökkenten nézett egy pillanatig majd visszatért a hűvös pillantáshoz, amitől a férfinak még jobban vigyorogni támadt kedve. – Mrs Hudson, kérem, készítsen két teát, a legjobb fajtából! – Kiabált le a földszintre.

  - Ennél feltűnőbben nem is tudott volna témát váltani. – Tért vissza a mosoly Anabelle arcára. Sokkal elbűvölőbb volt ha mosolygott, ilyenkor úgy nézett ki mintha a világ királynője vigyorogna le a pornépre.  Keresztbe tette a lábait és hátradőlt, mintha kicsit el is lazult volna úgy simult rá a fotelra. Watson is pont ilyen kényelemmel ült abban a székben… elmélkedett Sherlock, úgy nézett ki ahányszor valaki leül abba a székbe volt társa fog az eszébe jutni, meg kellett szabadulnia attól a bútortól. – Tudja mire vagyok kíváncsi? – Anabelle tágra nyitotta szemeit, kíváncsiság csillogott benne. – Honnan tudta azt a sok mindent rólam, én hogyan tanulhatom ezt meg?

 - A kabátja mindent elárult. A festék pacák és a tinta az ujja végén egyértelműen arra utalt, hogy művész természetűek. A nővére létezésére pedig a cipője hívta fel a figyelmemet, egy mérettel nagyobb volt magára, mégsem járt benne kényelmetlenül. A munkáját kitalálni pofon egyszerű volt, hisz a  ruhájáról süt, hogy kurtizán emellett ezt a kalapot csak Gorge felszolgálólányai hordják az egész városban. Azt is a kabátja árulta el, hogy vidéken él és virágokkal foglalkozik, a belső részén föld maradványok vannak és pollen, ami ebben az évszakban nem jellemző ezért valószínű, hogy árulta őket. A nevét és írói lényét pedig az újság fedte fel ami a zsebében volt, ezt gondolom nem kell magyarázni, ott a neve ami alá van húzva a novella mellett. – Nem volt a lány annyira meglepve mint az Sherlock várta volna, ilyenkor az emberek tátott szájjal nézték, de Anabelle-nek mintha egy kis csalódottság is lett volna elrejtve a szemében.

  A tűz csendesen ropogott az arany színekben úszó szobában. A lány nem szólalt meg, látszott, hogy valamin mélyen elmélkedett, Sherlock meg akarta szüntetni ezt a csöndet, ilyenkor az agya ordítozni kezdett és zűrzavar volt ott bent. Amíg John még élt ilyen soha nem történt meg és megismerkedésük előtt sem. Mindig tudta irányítani az agyát, ettől volt ő Sherlock Holmes, de most csak a káosz volt a fejében. Muszáj volt rágyújtania a pipájára, így is tett, a füst úgy szállt a szobában mintha finom táncot járna a felhők között. Anebelle köhögött, de nem tett megjegyzést rá, nyugodtan ült és a férfit bámulta, kinyitotta  száját majd be is csukta. Sherlock azt kívánta bár mondana valamit! Beleőrült ebbe csöndbe, mielőtt nem jött a vendég akkor is hegedűzött.

  - Én is elmondhatom az észrevételeimet? – Furcsa lelkesedés csillant a szemébe, Sherlock bólintott. – Ön egy antiszociáns, zseniális detektív. Nem hallgat senkire, megy a saját feje után ami legtöbb esetbe jó irányba vezeti. Nem szokott szorosabb kapcsolatot létesíteni senkivel, - megköszörülte a torkát. – ezáltal John Watson kivétel. Ővele lakott, ő volt a legjobb barátja és talán a legfontosabb ember az életében. – Sherlock nem tudta, hogy direkt forgatta-e a tőrt meg a szívében, de azt kívánta bár csöndben maradt volna.  – Van egy bátyja de nincs vele túl jó viszonyban. És a végére hagytam azt ami számomra érthetetlen, önmérgező. – Anabelle kihúzta magát és elégedetten nézett.

  - Hm… Nem igazán nyűgözött le. – jegyezte meg Sherlock, a lány pillantása még mindig ugyanolyan elégedett volt. – Ezt mindenki tudja aki olvasta Watson történeteit.

 Anabelle nevetett. – Igen ám, de egy jó detektív felhasználja az eddigi információit, hogy sikeres legyen, nem? – Sherlock elvigyorodott, tudta jól, hogy őtőle idézett a hölgy, mivel már említette ezt egyszer Watsonnak. A lány is mosolygott, egymást bámulták, Sherlock próbálta kitalálni mi zajlik a fejében. Látszólag jó kedve volt attól, hogy visszavághatott neki, mégis látszott a szemében, hogy ő ennél többet akart, vágyakozott valami után. Mrs Hudson lépteit lehetett hallani és a csészék csörgését, Sherlock felállt és kinyitotta az ajtót. A hölgy egy halványlila báli ruhában állt a küszöbön, amit igencsak furcsállt a nyomozó, az ezüsttálca a kezében remegett és magas sarkúiban toporgott.

  - Menjen csak! – Nevetett Sherlock. – Valószínűleg már késésben van! – Azzal egy gyors mozdulattal kivette a tálcát a kezéből. A nő nagy szemekkel bámult rá, még ki is sminkelte magát. – Ne várakoztassa meg a férfit, nem érdemli meg egy személy se, hogy ne az ön társaságában legyen! Viszont látásra! – Mosolygott Sherlock, majd a tálcával elsétált a fotel mellett lévő asztalig. Ott finom mozdulatokkal kiöntötte a gondosan díszített porceláncsészékbe a teát.

  - De... viszontlátásra! – Rápillantott Anabelle-re. – Viszontlátásra! – Megfordult és egy gyors mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.

  Sherlock felszolgálta  a lánynak a teát és leült vele szemben, tökéletes alkalom lett volna rá, hogy mondjon valamit. Úgy érzete el kellene döntenie alkalmas-e a lány a társának, mégsem vitte rá valami, hogy Watsont pótolják. A szavak nyomták a torkát, nem tudta miért de akarta, hogy ez a hölgy legyen a társa, talán az elhatározott nézése fogta meg, vagy a tenni akarása.

  - Hogyan halt meg, mármint John Watson?. – Sherlock úgy érezte megállt a szíve egy futó pillanatra, teljesen ledermedt, majdnem a csészét is eldobta. "Végy erőt magadon!" Parancsolt rá önmagára a férfi, "Egyszer úgyis túl kell esned ezen."

 - Visszahívták a frontra. Elvileg nem tehették volna már meg mivel fél lábára lesérült, mégis hétfőn egy táviratot kapott. Én és a felesége voltunk csak ott amikor megkapta az levelet, egy véres borítékban érkezett, már akkor tudtuk mi van beleírva. Jól sejtettük. – A detektív kifújta a levegőt. – Szóval visszament a frontra, Egyiptomba hívták ahol valójából nem is volt igazi háború. Csak egy kiszabadító hadművelethez kellettek a katonák. – Ökölbe szorította az egyik kezét. – Egy bomba felrobbant… Az egész nem így volt eltervezve. Nem Watsonnak kellett volna mennie! – Hangja ingerült és elkeseredett volt, lehajtott fejjel ült, a zöld padlószőnyeget bámulta, ápolatlan haja az arcába hullott. Torkában a szavak csak nőttek és nőttek, legszívesebben ordította volna ez előbbi mondatot. "Nem John Watsonnak kellett volna mennie! Nem… Nem neki kellett volna mennie…"

  Egy meleg kéz tapintását érezte a hátán. Felpillantott, Anabelle már nem a fotelben ült, ő mögötte állt és a hátán nyugtatta a kezét. Bocsánatkérően pillantott Holmesra és közben valami olyat motyogott, hogy „Nem kellett volna megkérdeznem. Nem kellett volna.”. Hosszú csend követte ezt a  pillanatot, mindketten némák voltak, nem tudták mit mondjanak. Sherlock egyfajta nyugodtság töltötte el, végre elmondhatta valakinek, Mrs Hudsonnak, Mary, John felesége mesélte el mi történt. Alig kilenc napja történt és.

  Az utcáról kiabálás hallatszott, bár a Sherlock nem értette tisztán az egyértelmű volt, hogy az ő nevét harsogják. Egy gyors mozdulattal felállt amitől Anabelle majdnem hátraesett, kicsapta az ajtót és lesietett a lépcsőn, a kapu előtt két férfi állt és a Scotland Yard kocsija. Az egyik szőke a másik fekete, vonásaik eltértek de arckifejezésük ugyanolyan volt: kétségbeesett. Lihegtek, az egyen ruhájuk is csapzottan lógott rajtuk, sürgősen kellett idejönniük.

   - Maga Sherlock Holmes? – Szólalt meg a szőke. A detektív bólintott. – Most azonnal egy bűnügy helyszínére kell jönnie! – Apró mosolyra görbült a szája, érezte az adrenalint ahogy végigáramlik a testében.

  Felsietett a lépcsőn és a rémülten álló lányra pillantott. – Miss Cristian jöjjön,  van egy ügyünk.