~ részeg festő

hi

ja élek. (( ezen a ponton érdekel egyáltalán valakit ??) 

hoztam egy ilyen kis agymenést amit már rég ki akartam adni magamból

~novella ~ original~ angst ~ suspense 

//mmm yea szóval az írás nem igazán az én dolgom, de ha érdekel mit csinálok itt van instám ahol elérhettek

jó olvasást meg ilyenek, //már nem is emlékszem hogy kell ezt csinálni

Voltak napok mikor szimplán minden csak annyira fárasztóan és kínzóan unalmas volt, hogyha nem lett volna alkohol valószínűleg felvágja az ereit, vagy rosszabb, elkezd gondolkozni. Az már kérdéses, hogy melyikkel járt volna jobban.

Ezek az unalmas napok meg sem történtek. Volt, hogy egész heteket dobott ki a kukába, mondván: kinyitok egy üveggel. Majd még egyet és még egyet, na meg a változatosság kedvéért még egyet, soha sem volt túl késő, vagy túl korán még egyhez.

Mit ivott?

 A legolcsóbbat és legütősebbet, lehetősége nem akadt a válogatásra, tekintve, hogy zsebei üresebbek voltak, mint a templom. Az emberek képen köpték a nagy havert ott fent, és ő ezt itta.

Ő a mi elcseszett főhősünk.

Egy leégett, piás, ismeretlen festő, senki sem tudja a nevét, még ő maga sem. A legfelfedezetlenebb művészt csodálhatjuk meg személyében, eközben az égbolt lekoppintja amit alkot.

Egyik ilyen unalmas szerdán ült a műterméül szolgáló nappalijában, belesüppedt nagy, borostyánzöld fotelébe, kezében egy pohár reggeli whiskey-vel figyelte a lusta napsugarat, amint mászik hozzá egyre közelebb, át a földön hagyott papírokon és vásznakon. Elundorodott

Közben eszébe jutott, hogy rendet rakhatna, de ez legalább annyira tébolyult ötlet volt, mint állást keresni.

 Csak bámulta az arany pacát, ami a lyukas függönyén tört be a lakásába. Elküldte a napot a fenébe, majd jóízűen lehúzta az italt. Feje már beült a körhintába, tekintve, hogy az üveg utolsó cseppjei folytak le a torkán, el is várta ezt a bolondult állapotot.

Ahogy bámult maga elé (még mindig az a fél centinyi napsugár bántotta  aszott lelkét) felfedezte, hogy nehéz a levegő, a szürke füst elég rendesen elfoglalta a várat.

- Hol a francba lehet az a cigi? – morogta rekedtes hangján, körbepislantott a szobában. – Egyáltalán rágyújtottam ma? A francba milyen nap van?  - kihúzta segge alól az újságot és hunyorogva elemezte a dátumot. – Azt mondja…  picsába.   

Ledobta az újságot és elcsoszogott a konyháig, szinte sokkolta a tény, hogy kis híján rend van a libafoszöldre mázolt helységben. Kivett a hűtőből egy teljesen random üveget és telitöltötte a poharát, nem volt elég részeg ahhoz ami rá várt. Lassan csurgott a folyadék, a nap átsütött az arany italon.

 Csendben magában megjegyezte, hogy egyszer még lelövi azt a nagy sárga zaklatót.

 Irritálta.

 Miután leküldte a torkán a húgyízű lét, határozottan nagyobb lelkesedéssel, és kisebb koordinációképességgel tért vissza műtermébe. Széthúzta a földet söprő nehéz függönyöket így szabad bejárást engedve a betörőnek. Muszáj közben látnia a piszokban úszó várost.

Lehuppant az ablak elé, ledobta szöges válláról kék köpenyét, törökülésbe helyezte hosszú lábait, egy pillanatara lehunyta a szemét, hogy kavargó fejére koncentrálhasson. Előkapott egy hosszúkás vásznat a dohányzóasztal alól, és nekitámasztotta hatalmas ablakának.

Eszébe jutott mit mondott Ő akkor.

- én csak színeket akarok, érted? – fakadt ki fáradt hangján. Félmosolyra húzódott szája, de komor arca fél pillanatra sem derült fel. Csak a felszín alatti, az mindig ragyogott. – te, a város, a világ, minden szürke. El fognak az emberek feledkezni a színekről. – mielőtt otthagyta egymagában, apró harangként nevetett. És hetekig csak ez csilingelt a fülében.

Ebben még Ő is tévedhetett. Mert a festőnk tudta, nem a színekről fognak elfeledkezni hanem a fontosságukról, de ezután megígérte magának, hogy ő soha. Most a sárga és az azúrkék mellett döntött.

Meg fogja ölni a napot.

Miközben tekintete még mindig a vászonra révedt, keze körülötte tapogatózott ecset után, festéket a fiókból szerzett.

Lehunyta a szemét, belegondolt, hogy zajlana le a jelenet. Sárga nárcisz módjára elhervad, sok a kék levendula, elszívja tőle a vizet. És az épp megtalált ecsetet belemártotta  a vödörbe, mielőtt meghúzta volna az első vonalat, rápillantott  undorító öreg, de élettől pezsgő kezére amin évek lenyomata látszott. Remegett a kezében az ecset.

- mi a baj? – kérdezte, mikor megfogták egymás kezét első alkalommal. –úgy reszket mintha beteg lenne, megbetegedett a kezed?  az lehetséges? mármint szerintem megfázott, és forró is, lehet, hogy lázas. aggódom a kezedért. mit fogsz tenni ha már nem bírja tovább?

Nem válaszolt  neki.

Meghúzta az első vonalat. A sárga élettelenül feküdt a vásznon, szinte ott sem volt. Lehet, hogy érezte a vég közeledtét „a gyáva picsa halottnak tetti magát, hogy békén hagyjam.” Gondolta magában majd meghúzta a következő halovány csíkot. Akármilyen erősen nyomta rá a sárga csak nem lett olyan erőteljes, elszökött a vászonról. Narancssárga segítségéért fohászkodott, de az is cserben hagyta. A berlinikékért nyúlt, fekete került a sarkakba, és amikor a sárga utolsókat köhögte rákerült a bíbor festék is, teljes sötétségbe borítva a vásznat. A kép nyugtalankodott.

Kinézett és az üvegen túl látta ahogy sötét felhők gomolyogtak. Pár pillanat múlva hangos dörgés rázta meg a  levegőt. Valahol egy gyerek felsírt.

- Elbasztad – mondta torz tükörképének az ablakban.

Nem az ablak miatt nézett ki úgy ahogy. A roncs az mindenhogy roncs volt. Hiába festettél mosolyt, vagy fésültél hajat. A roncsok szeméttelepre valók. Nem szépített egy ideje.

Egy idő alatt azt kell érteni amióta az eszét tudja.

Szerencsére mire felnőtt egyre ritkábban tudta az eszét.

Mire húsz lett teljesen elveszett, de rátalált valakire aki nem ugyanabban a cipőben járt viszont ugyanazon az úton. Az Ő cipője drága volt, fényes, csak egy úrhoz méltó. Amikor először találkoztak a festő mezítláb volt.

Eleredt az eső.

A lakás ajtaja hangos csapódással nyílt ki.

A festő hirtelen elkezdett fuldokolni.

A már jól ismert léptek közeledtek felé.

A festő szeme előtt hirtelen feketeség.

- ez a lakás amilyen undorító annyira szerethető. – Mondta Ő. Hangja kellemesen dalolt, táblakarcolásként hatott. – te is tudod mikor hozz össze egy jó időjárást.

Még mindig nem fordult meg. Nem hogy megfordulni nem tudott, levegőt sem kapott, agyában véget ért mind a négy felvonás, szíve kiborult. Remegett. A világ kész volt összeomlani.

Lehunyta a szemét.

Lefeküdt a földre levegőért kapkodva.

- Mindig ezt csinálod – motyogta remegő hanggal az alkoholista. – Nem hagysz békén. Soha nem fogsz békén hagyni.

Ordítani akart. Bőgni. Nem tudott.

- azt hittem hiányzom neked. azt hittem azt kívánod, hogy minden a régi legyen. de ahányszor visszajövök ezt csinálod. legalább nézz rám.  – Feldúltnak hangzott de nem volt az  Ő mindig nyugodt.

Nem nyitotta ki a szemeit.

- Menj el, könyörgök, takarodj.

- szeretlek.

- Kérlek, menj el.

- nem.

- Mi a faszért csinálod ezt? Mit tettem ellened?

- tudod nagyon jól. lefestettél.

Kinyitotta a szemét majd felült és felé fordult.

Az az ókori görög szoborhoz hasonlító arc nézett rá. Tekintetében nem, hogy szeretet, de érzelem sem volt.

Hányingere lett. Először visszanyelte, de könnyek szöktek a szemébe, és mivel lábai még mindig remegtek, ott helyben elokádta magát.

És ezzel a keserű pillanattal kijózanodott.

Az Ő arcán még mindig  érzelem jele nem mutatkozott. Egy szobor. Egy gyönyörű szobor csak amitől ellopták a lelkét. A szobor közelebb lépett hozzá, megvárta míg feltápászkodik és letörli a bűzlő váladékot az arcából.

- megvan egyáltalán még a kép? elégetted? széttépted?

- Szóval csak ezért jöttél.

- bűntudatod van ugye. – Körbenézett a szobában. – ó az biztos van.

Nagyon sokat voltak a nyüzsgő tömegben. Érdekesen festettek együtt, de nem festette le. Ő  sokat beszélt, mindenről, mindenkivel. Ragyogott, még a legrosszabb pillanatokban is tompa fény töltötte be az arcát. Az arca. A gyönyörű arca amin nyitott könyvként lehetett olvasni az összes érzelmet amit el tudott az ember képzelni.

Ő volt a mindene.

Hogy ne fesse le?

Belenézett a kiborítóan rideg szemeibe.  Világvége érzés kerítette hatalmába. Kint a vihar egyre vadabbul tombolt, az eső rikácsolva verte az ablakot, fények vakítottak, dörgések vertek. Hevesen vert a szíve, nem tudta, hogy még képes rá.

- Takarodj innen. Ha még egyszer itt látlak…

- akkor mi lesz? – mosolytalan mosolyt villantott. – menj, fesd meg az utolsó naplementédet vagy, aztán tedd magad arra a kurva vászonra. tedd meg végre. eléggé elcseszett vagy már nem? minek szenvedj tovább? fesd. le. magad. – Hogy tudott valaki mérges lenni méreg nélkül? Kiborulni, úgy hogy rendben volt?

Pár percig csak nézték egymást, próbáltak belelátni a másik ürességébe. Majd Ő megfordult és léptei hangja nélkül kisétált.

A józan de a pillanattól részeg festőnk visszaült, elővett egy tiszta vásznat és elkezdett festeni.

Festett egy borús eget. Azt a fajtát amikor az ember jól érzi magát.

Majd egy napsütöttét.

Vihart széllel.

Békés, kellemeset.

És így tovább.

soha nem festette le magát.