~ Virrad a boldogságunk

~ A Nap Királya (Viktor) és az Éj Királya (Yuri) ismét találkozik a jégen.

~ yuri on ice ~ day and night au ~ hurt/comfort ~ slash ~ spiritual ~ szösz  ~ 30/3

A korai madárcsicsergésen kívül, minden nyugodt maradt mikor feltűntek az első napsugarak.  A tükörsima jég csendben figyelte, ahogy a Nap Királya közeledik felé, pompával és tömény boldogsággal mosolygott, bőre fényesen ragyogott. Napsugárból font palástja súrolta a fagyott vizet, hosszú léptei kezdetben esetlennek tűntek. Arany koronája és ezüst haja együtt a legnemesebb fémnek tűnt, amit a föld meg tudott alkotni. Égkék szemével a csillogó felületetet pásztázta.

- Ismét itt vagy. Aggódtam. Mindig aggódok, hogy egyszer végül nem jössz vissza, tudod?

Szólalt meg az Éj Királya mögüle. Fáradt hangja álmodozóan csengett, hátulról karolta át a másik uralkodót, és fúrta bele fejét a puha palástjába.

Mikor a fényesebb király megfordult egy sötét, pihent szempár bámult vissza rá, az éjszaka uralkodójának kékes bőre kipirult, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Ezek szép lassan átalakultak égitestekké. Fekete hajában csillagképekből kovácsolt korona pihent és a palástjában elrejtett éjszakai égbolt szórta maga után a csillagokat. Bárki azt hihette, hogy veszélyes és rémisztő, de ez cseppet sem igaz, csak közelebbről kellett figyelni és látni lehetett, mennyi szeretettel átitatott teremtés volt ő.

Nap Királya, mosolygott és karjait nyújtotta, az Éj Királya félve ugyan, de elfogadta az ajánlatot.

Ez volt az a pillanat, amikor a sötét és a világos találkozott, és egymás fényében pancsolhattak.

Hosszasan csak suhantak egymás mellett, kézen fogva, teljes nyugalomban, és egy pillanatban, amikor az összes madár elhallgatott. Az Nap perdült egyet a magasan levegőben, miközben a Éj várta, hogy karjai közé zuhanjon, majd magához szoríthassa, majd egy heves csókot váltva elszakadjanak. Egymás szemét kémlelve tökéletes tükröt mutatott az Éj és a Nap, mozdulataik úgy megegyeztek mintha közös elméjük lenne. A boldogság ahogy a jeget szelve összes porcikájukat megbizsergette, örömkönnyeket csalt ki a szemükből. Összeérve ezekből táplálkoztak, hogy egyre hevesebb és hevesebb mozdulatsorok követték egymást. Könnyű mozgásuk a szélre emlékeztető volt, a napsugár aranya és az este kékje egy színné alakult át.

Ahogy a percek teltek, az idejük fogyott, az Éj Királya gyengült, meg- megbicsaklott, míg végül a jégen elterülve feküdt. A másik Király mellette térdelt, könnyáztatta szemét nem vette le az Éjről. Az utolsó pillanatokban, a Nap, megcsókolta hideg, remegő kezeit, és ezt mondta:

- Tudom, hogy vissza fogsz jönni.

Gyönyörű szerelmüknek egyetlen átka ez volt, minden egyes nap meg kellett halni a másikért, és nem tudhatták mikor lesz az utolsó alkalom, hogy együtt szelhették a jeget.