~ Tekintetben a festmény


~ pillanatok egy gogh kiállításól
~ original ~ fem-pre-slash ~ ficlet ~ hurt/comfort ~ art ~ general ~ G ~ lil spiritual ~ 30/20 ~  ZENE



Csak álltam az emberekkel megtöltött terem közepén. Én épp elvesztem a színekben és az emberek zavargásában, a gépek kattogásában, és z előttem eláramló testek tömegében. Teljesen magába szippantott a hely. Éreztem ahogy a festmények ecsetvonásai vérként áramlottak belém, új életet lehelve az elfáradt gondolataimba. Vibrált mindenki és minden ahogy ők is felszippantották a műveket.
Teljesen elfeledkeztem róla, és mikor erre rájöttem szörnyű bűntudat kezdett gyötörni. Hagytam, hogy kizökkenjek az egész hely vibrálásából, és szemeim őrült keresésbe kezdtek.
A Csillagos éj előtt elhelyezett padon leltem meg sárga kabátját és sárszínű összekontyolt fejét, összegörnyedve bámulta  a képet és szörnyen sok szomorúságot sugárzott még hátulról nézve is. Tulajdonképpen szerintem akármelyik művész szívesen megörökítette volna a látványt. 
 A festményre vetettem a szemem. Tulajdonképpen soha nem értettem az emberek miért pont ezt a képét szerették meg legjobban Gogh-nak. Elismerem volt egy bizonyos varázsa, ami pont annyira elvont és egyszerű volt, hogy az átlagos emberek is megértsék. Ám ha a csillagoknál akarunk maradni még mindig a Csillagok a Rhone folyó felett-re tettem volna a voksom.
Az emberek csak azért szeretik annyira a Csillagos éjt, mert egyszer valaki azt mondta ez az igazi művészet, és ha ezt érted akkor a művészetet is. Így történt, hogy hirtelen a fél világ műértő lett.
És sikeresen hagytam, hogy megint elkalandozzak. Ő meg még mindig ott gubbasztott a messze nagyon túlértékelt kép előtt.  Hogy eljussak hozzá átverekedtem magam két fényképészen és egy anyukán akinek nagyobb volt  a táskája mint a gyerek ami másik kezében lógott. Majd helyet fúrtam magamnak mellette a padon. Mintha meg sem látott volna, úgy bámulta azt a  képet.
- Héé – sokkal, de sokkal visszafogottabb volt a hangom mint azt terveztem, és a laza részét is bebuktam. – Mi a probléma?
Felém fordult. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egy hatalmas mocsárbarna tincs kiszökött a fogatból. De nem zavarta igazán az összképet. Ebben a lányban az volt a szép, hogy nincs összképe. Teljesen random, szétszórt és zavaros lénnyel rendelkezett, ami még a testtartásán is tükröződött. Annyira ideillett, a Gogh kiállításra.
- Nem szeretem a múzeumokat – motyogta, de nem nekem mondta, csak úgy maga elé, a levegőbe beszélt. – Bob Dylan azt mondta, hogy a múzeumok temetők a művészetnek.
Emésztettem az információt, de igazából nem kellett mert azonnal tudtam a  válaszomat.
- Szerintem inkább templomok.
- Akkor is szarul érzem magam itt – folytatta ugyanazon az egysíkú hangján. – Ezek a képek amiket mindenki csodál, gyönyörűek, de csak arra vannak, hogy emlékeztessék az olyan szerencsétlenek mint én, hogy soha nem érhetek el az életben ilyen dolgokat.
- Vincent sem ért el az életében semmit. A sok megvetéstől depressziós lett és…
- Tudom, tudom füllevágás, öngyilkosság meg ilyenek. Sajnálom, őt. Kár, hogy mostanában nem járkálnak ilyenek az utcán.
Nem igazán akartam, de vigyorognom kellett.
- Mi van? – nézett rám kérdőn fintorogva.
- Ne hidd, hogy nem láttam a képeidet amiket az ágyad alatt rejtegetsz és csak tumblr-re mered kitenni őket.
- Hogy a francba találtad meg a tumblr oldalamat? – Hínár zöld szemei kigúvadtak a meglepetéstől.
- Oké, igazából nem is, csak láttam az applikációt a mobiladban... – vallottam be. – De nem az a lényeg. Arra akartam rámutatni, hogy te egy vagy azok közül a Gogh félék közül akikről senki sem tud.
Elpirulva húzta fejére a citromsárga csákóját. Egyre kisebbre húzódott zavarában, én meg úgy éreztem magam mint egy doboz bonbon amit nyáron az autóban hagytak.  Egy zavarba jött lánynál kevesebb szebb dolog volt. És ezt úgy mondom, hogy egy Van Gogh, a kedvenc festőm, kiállításának a közepén ültem.
- Tudod Gen – fordult felém. Mivel szegénynek olyan fehér volt az arca mint a plafon, ha elpirult akkor homlokától a szájáig vörös festék borította. – Ha nem  egy „templomban” ülnénk megcsókolnálak.
Kisháján lefordultam a székről, szoknyámba markoltam, hogy kezeim ne kezdjenek rémületemben össze-vissza kapálózni. (megtörtént eset). Miután kis híján lenyugodtam és eljutott az agyamig, hogy valószínűleg csak a hülye humorával szórakozik, megragadtam a kezét és felhúztam a padról.
- Amint megmutatom neked a kedvenc képemet mehetünk is. De azt látnod kell. Imádni fogod.
Nem figyeltem senkire és semmire, csak észvesztve kerestem azt az egy sötét árnyalatokkal, borongós színekkel és melankolikus hangulattal megalkotott festményt amiért amúgy idejöttem. Olyan erősen markoltam a kezét, hogy rövidesen izzadni kezdett, de az lett volna az utolsó tettem a világon. Nem engedtem, hogy még egyszer eltűnjön.
- Ez az. – Megtorpantam  egy közepes méretű, vízszintesen kilógatott kép előtt. Sokkal kevesebben álltak itt mint a többinél, amit nem tudtam felfogni.
Másokkal ellentétben, nekem nem a Csillagos éj volt az első kép amit láttam a festőtől, mivel a nagymamám nappalijában ez a csontváz lógott. Mindig úgy éreztem, hogy elitélően méreget.
- Gyerekkoromban úgy hívtam Christopher, ő volt a legjobb barátom és ellenségem – merengtem hangosan.
Ránéztem barátnőmre aki csillogó szemekkel bámulta a Csontváz cigarettával-t. Olyan ámulat sugárzott belőle, amit most láttam először azóta, hogy találkoztunk a lánnyal.
Igazából csak ekkor jöttem rá, hogy jelenthet valamit ha valaki úgy néz rád, ahogy egy Gogh festményre.




1 megjegyzés:

  1. Amúgy most jöttem rá, hogy soha nem olvastam még tőled, miért is ne kezdjük ezzel. Nyuhh, kis cukik, bírom Gent :D amúgy jó lett, viszonyítási alapom nem nagyon van a többi írásodhoz, de majd még visszatérek. (Egyszer. Talán.) :3

    VálaszTörlés