logo

30.3.17

~ Suttogó lélek


~ óda a védőszellemhez
~ non-fiction ~ original ~ angst ~ suspense ~poet ~ 30/29


Halk esőkopogásra riadok fel,
Nincs, ki sikolyom hallatán megrémülne.
A ház kong az ürességtől,
Csak én és egy lélek rettegünk a sötétségtől.

Hideg szél fúj be ablakomon
A többi árny kopogtat az ajtómon.
Vacogva ölelem a törékeny lelket,
Kit félelmem teremtett.

"Ha te nekem nem lennél, 
Ki lenne, akit megölelhetnék,
Kivel társalognék órákon át,
Kinek suttoghatnám a szívem dalát?

Nem lenne, ki megvédjen a szörnyektől,
Utálkozó emberektől.
Szörnyű, szörnyű szavaktól,
Gonosz, csúnya hangoktól."

Súgom a sötét léleknek,
Mintha ő védhetne,
Védhetne rosszalló pillantásoktól,
Óvhatna tenyerek csattanásától.

"Nem vigyázhatok rád örökre,
Bár sokszor láttam könnyes szemed,
Sokszor láttam sajgó arcod,
S még többször hallottam remegő hangod."

Szól a lélek, és lefekszik az ágyra,
A puha párnámra.
Átölel gyengéden és fülembe súgja
Édesen, halkan, mintha ez lenne utolsó mondata:

"Tudod, valójában én ki vagyok?
Ki az, aki hallgatja síró hangod?"
Megrázom a fejem,
De hisz ő a félelmem.

"Egy elhagyott szerelmed,
Egy ember, ki sokat jelentett neked,
Az az alak, kinek szíved adtad,
Az a halott fiú a sínek alatt.

De muszáj végleg elengedned,
Vedd észre, hogy nem csak én vagyok neked.
Figyelj fel a kedves szavakra,
Ne csak a rosszra és haragra."

A lélek még utoljára egy csókot nyom ajkamra,
Mely édesebb, mint torták hada.
Ajka puha, mint a felhő,
Haja simogatja arcom, mint a tavaszi szellő.

Elengedi fáradt kezem,
Eltűnik a semmiben,
De emlékeimben él,

Mert elfelejteni őt képtelenség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

~pöcegödröm bejárata~