~Hello Dean

~Castiel hosszú idő után ismét a földre látogat, nem mindent úgy talál ahogy várta.

~Destiel (Supernatural)~slash~angst~dark~ZENE-

“Hello, Dean.”

Ezek a szavak zengnek a csendtől átfagyott éjszakában, nem vidáman, nem szomorúan, csak úgy vannak, próbálnak utat találni maguknak.  Kereső szándékkal indultak el.

A ház üres, nem égnek bent a lámpák, senki sincs otthon, nem hallja őket egy árva lélek sem. A városban senkit sem neveznek így. Az országban pedig ha valakit igen, az sem az akit ő keres. Minden ember hallotta a szavakat, mégsem találta meg azt az egyetlen egyet.

Az angyal kezd egyre jobban kétségbeesni, hangja sem olyan nyugodt már a temérdek szólongatás után. Nem tudja mit csináljon,hova menjen érte, merre, fel, le? Nem, a földön kell őt keresnie, sehol máshol nem lehet, itt kell lennie… valahol.

Csak ez sajnos nem úgy működik, mintha bemennél a boltba, és megkeresnéd pont azt a fagyasztott cukorborsót, amit a legjobban szeretsz.

Hogy szereti-e? Tulajdonképpen most pont ezért áll a bőgés szélén, és keresi őt. Nem égen-földön, csak a földön, szigorúan.

Viszont helyzet bonyolultabb és sokkal, de sokkal elkeserítőbb mint ahogy gondolta volna. Már nem csak a bőgés szélén áll, beletrappolt a közepébe.

Megvan.

Megtalálta, és nem igazán örül neki. Hogy is lehetne örülni egy rothadozó fakeresztnek, a nevével? Hiába mondta, hogy „Hello Dean.”, hiába volt minden. Hiába szenvedte le magát a földre, hiába szerezte vissza a porhüvelyét a másik angyaltól, hiába volt a napokon át tartó keresés. Annyira feleslegesen tett mindent, mint ahogy ő érezte magát.

Akkor miért nem veszi le róla a tekintetét? Miért nem tér vissza a mennyekbe? Mi értelme van tovább néznie, és szenvednie azt a sírnak csúfolt, szívét összemorzsoló dolgot? Minek is bámulta tulajdonképpen? Mikor került oda? És ő miért nem tudott róla? Miért?

Túl sok felesleges kérdés, egyet megválaszol, jön helyette száz. De hát nem a kérdésekért jött le a földre, ő csak beszélgetni akart. Mindenről amiről eddig nem tették, túl sok dologról nem esett szó köztük azóta. Tulajdonképpen semmiről. Vagy ha a semmiről lehetne beszélni, még arról se. Egyszerűen túl gyáva volt, hogy újra a szemébe nézzen, mire pedig elhatározta magát túl késő.

A gyáva angyal, a csalfa angyal, a hazug angyal, a lázadó angyal, a szomorú angyal, a hibás angyal. Ezeket szokták mondani amikor a nevét emlegetik. Igazuk van.

A csillagok vászna alatt, a máskor virágokkal színezett mezőn végre feltűnik az az embernek tűnő alak is. Hosszú kabátja ismét páncélként szolgál, mint annyi évvel ezelőtt.  Rávette magát, hogy szemtől szembe nézzen a valósággal, ne csak távolról figyelje. Kék szeme fényesebben a tündököl az égitesteknél is, arca bár rezzenéstelenül figyelte a sírt, könnyek nem hagyták szárazon.

„Hello Dean.” mondja. Első alkalommal tudja kihez beszéljen amióta a földre jött.

Nem pont így képzelte el.

„Rég találkoztunk, nem? Mikor is volt? Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt?” mosolyt erőltet az arcára, de hangja nem cseng olyan lelkesen ahogy képzeli. Sóhajt egyet, minden gondja, minden ami a fejében zúg benne van abban az apró sóhajban, az emlékek, az élmények, a fájdalom, amit a fiú jelentett.

„Igen, tizenhat évvel ezelőtt. Tudod a mennyben ez tizenhat percnek tűnt, de ez nem mentség.” ismét sóhaj követi a mondandóját. „Túl sok mindenről maradtam le Dean, fogalmam sincs mi történt… mert…” majd még egy sóhaj. „…gyenge voltam. Elfutottam, visszamentem ahelyett, hogy szembenézzek veled, a világgal, a helyzettel, azzal ami bennem van. Biztos mérges voltál rám, aztán elfelejtettél, az emberek ezt csinálják.”

Ha akárki lássa az akkor szemében tüzelő fájdalmat azt gondolná egy átlagos ember, pedig azok a könnyek a mennyek könnyei. Ezért olyan fényesek, ezért aludt ki folyamatosan egy-egy csillag az égen. Az angyal sír. És ismét hiún gondolkozik, nem érdeklik a csillagok, igenis joga van sírni, joga van úgy hullatni a  könnyeit ahogy ő akarja, joga van megölni a csillagokat.

„Úgy érkeztem, hogy beszélni fogunk, rengeteget, órákon át. Most mégsem tudok semmit mást mondani. Miért van ez, Dean? Emlékszel, hogy régen, nagyon, nagyon régen mindig kiöntöttük egymásnak ami bennünk volt, gondolom nem emlékszel, mert mindig tagadtad. Azt hitted erősebb leszel ha magadba tartod őket, tudom, hogy így van ne is próbáld ta…” elakad a szava. Közelebb lép a fakereszthez, egyik kezét ráhelyezi majd lehunyja a szemét. „Persze, nem is tudod tagadni. Mert most a... hol vagy? A pokolban, mennyekben?” jeges rémület fut át az angyalon. Ebben a pillanatban rájön, hogy a férfiról még hallani sem hallott fent, pedig biztos híre ment volna.

„Dean!” kétségbeesett kiáltása megrázza a földet.

Mindenki hallja, démonok, angyalok fülében csak ez zeng, épp mint mikor kihozta őt a pokolból. Vajon még egyszer meg kell tennie az öngyilkos kísérletet? Megtenné.

Régi ismerős tűnik fel a mező szélén, épp olyan sötét és rejtélyes, mint az éjszaka, de az angyal hamar felismeri. Nem is annyira ismerős, inkább ellenség.

Egy pokolbéli démon sétál közelebb az angyalhoz, vigyorát az angyalra szegezi, ezt követően jóízűen felröhög.

„Kit látnak szemeim, csak nem a jó öreg Castiel? Tudod számtalan angyal volt a porhüvelyedben és mindegyikőtök ugyanolyan förtelmesen fényes, már nem tudlak titeket megkülönböztetni titeket!”

„Crowley.” sziszegi a fogai között az angyal.

„Ez Castiel bizony!  Mi szél hozott erre?” ránézett az angyalra, majd a keresztre. Mintha kicsit visszafogott volna a vigyorgásból, mikor megértette a helyzetet. „Hát igen, Dean, Dean a mai napig sajnálom, hogy nem lehet enyém a lelked, igazán kár érte.”

Megkönnyebbülten hunyja le a szemét a mennyek harcosa, majd az aggodalom ismét utat tör magának és ismét kérdések száza fogalmazódik meg benne.

„Ha nem a mennyben, sem a pokolban, akkor hol vagy?” remegő tekintete a keresztre mered.

„Jesszus, Castiel! Elszomorítóbb vagy mint a boldog emberek! Mi a pokol történt veled?” a démon kifakadását követően, sűrű köd pihen le fokozatosan a mezőre. „Szerintem látogatónk érkezett, hát én megyek is. Viszlát fiúk!” azzal Crowley eggyé válik a köddel.

De ekkor egy oly ismerős alak tűnik ki belőle, nem a démoné, nem is egy angyalé.

„Cas!” kiáltja rekedtes, remegő hangján.

A köd szertefoszlik, csak állnak ott egymást bámulva, nem lélegeznek, nem sírnak, nem nevetnek, nem szólnak egy szót sem.

Az angyal emlékezett milyen volt régen a férfi, égnek meredező haja, erős, szögletes vonásai, és zöld tekintete azt sugallta belelát a szívedbe és irányítani is tudja azt, alkata figyelmet követelt, csak a legjobb formájában láthattad, járása, mint a tigrisé.

Nem az a férfi áll előtte. Lenőtt haja, elfáradt vonásai, karikás, fáradt szemei fájdalomról, és fáradságról árulkodik, lefogyott, elszálkásodott, egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki fél kézzel lenyom egy kocsmai verekedésben, úgy áll akár egy félős gyermek. És csak egy szellem.

Castiel alig bír ránézni, szánalmas és szomorú amit szemei látnak.

Nem így képzelte el, az egésznek rohadtul máshogy kellett volna történnie.

Mondania kellene valamit, ó szólalj már meg!

„Hello Dean.” ennyit tud csak kinyögni.

Most a fiún (mert csak egy csöppnyi kisfiúnak tűnt) a sor, hogy mondjon valamit.

„Tudod, hányszor láttam az évek során ezt a testet? Hetvenkilencszer. És egyik sem Castiel volt az. Lehet, hogy most sem.” hangja is épp olyan elkeseredett, mint kinézete.

„Neked szükséged van rám, de nem úgy mint nekem.” suttogja Castiel. Dean szeme elkerekedik. „Ezek voltak az utolsó szavak mielőtt… mielőtt megcsókoltalak és elmentem.”

„Az volt életem legutolsó csókja.” mondja és egyik ujját saját ajkára helyezi, mintha még mindig érezné. Halk szomorú szavaiban, Castiel fel-felfedezi azt a régi férfit, a magabiztos, szemtelen, öntelt embert. Akibe ugyebár beleszeretett.

„A pizzás fiútól tanultam.” Most kellene Deannek nevetnie, most lenne az a pillanat amikor elmennek a legközelebbi kocsmába, hogy megbeszéljék ami lelküket nyomja, jó adag sör mellett, most kellene Deannek megcsókolnia őt.

De a gyenge kisfiú csak sír, nem jön közelebb hozzá, a gyenge kisfiúnak az macijára van szüksége meg az anyukájára, és az apukájára, és az öcsikéjére.

„Sam nagyon boldog a mennyben, sokat beszél rólad.” Hozza fel a témát enyhítés képen erőletett mosollyal. Dean arcán olyan kifejezés ül mintha most szúrták volna hátba, egy jó nagy késsel, amibe a számára legkedvesebb dolgokat vésték.

„Tudod miért nem vagyok ott én is?”

Castiel arca fájdalmasan eltorzul attól a szomorúságtól amit barátja arcán lát.

„Elszöktem a haláltól. Ha elvitt volna a pokolba kerülök.” mondja a hős, aki azzal töltötte egész életét, hogy embereket mentett. Az angyal nem ért semmit. „Miután Sam meghalt, egy ideig nem voltam annyira elkeseredett, tudtam, hogy a mennybe került és boldog voltam, idősebb fejjel elfogadtam, hogy ez van. Egy ideig. Aztán egyedül voltam. Vadásztam tovább, öltem a rohadékokat, de belefutottam egy nagyon erős démonba, fogalmam sincs ki volt az, nem is érdekel, vörös és narancssárga szeme volt, ezt tudom. Egyik reggel amikor felébredtem ott állt az ágyam mellett, erősen képzelődtem, mindent láttam ami tudom, hogy nem volt ott, de akkor, abban a megtört állapotomban bedőltem neki. Láttam Sammy-t, anyát, apát, mindenkit akit szerettem és meghalt, azon épphogy túltettem magam, hisz velük a rémálmaimban is találkoztam, hozzászoktam. Aztán a démon mélyebbre fúrt bennem és…”

Ekkor hangja elakad, hosszú percekig csak a földet bámulja. Mi jár a fejében, mit akar mondani, a angyalhoz lehet köze, vagy régi kiskori emlékhez?

 „…és elővett téged. Mert te nem meghaltál, te csak cserbenhagytál, otthagytál a poklom közepén, pedig neked volt választásod, velem maradhattál volna, nem választott el minket a halál. Csak te úgy döntöttél nem számítok, ez fáj, jobban fáj a mai napig, mint az a sok-sok halál.. Ekkor megjelentél, szörnyű dolgokat mondtál… és tudod, hogy a párnám alatt mindig tartok egy vészhelyzet pisztolyt?” Dean egy mély lélegzetet vesz, hangja a végére elfelejtett remegni, annyira elemésztette a harag.

„Végül tényleg fegyverrel a kezemben haltam meg.”

„Miattam.” motyogja az angyal, hosszú némán eltöltött percek után amíg feldolgozta amit a fiú mondott.

„Miattad.”

„Én… én… sajnálom.” dadogja, minden erejét bevetve, hogy akármi is kijöjjön a torkán.

„Tudom.”

„De… de… én… szeretlek.”

„Tudom.” Dean első alkalommal néz Castiel szemébe. Abban a pillantásban benne van minden, az emlékek, az érzések, a kimondatlan szavak, minden ami kettőjüket összekötötte.

Teljesült az angyal vágya, megbeszéltek mindent. Akkor miért áll még mindig ott? Miért nem megy el?

Nem tudja újra magára hagyni a fiút.

„Dean, itt az ideje menni, gyere velem.” mondja végül Castiel, kezét átnyújtva a sír fölött.

„Nem te vagy az első aki ezt mondja.” Dean egyet közelebb lép hozzá. „De elegem van mindenből, kerüljek a pokolra, nem érdekel, te leszel az utolsó aki el akar vinni. Megyek Cas.”

A fiú ráhelyezi gyenge kezeit az angyaléra, szellem ellenére érzi a másik bőrének finom tapintását, csak mert akarja. Ujjaik összekulcsolódnak, belenéznek egymás könnyektől vöröslő szemébe, hazaértek. Nincs négy fal, csak a két szív, két igen megviselt szív.

Testük fokozatosan fényes jelenéssé válik, amik az éghez közelítve olvadnak egybe a szintén ragyogó csillagokkal. Az égitestek befogadják őket, segítik megtalálni a mennyeket, ahol két angyal állja utakat.

„Engedjetek be minket fivéreim!” kérleli Castiel őket, csakhogy nem térdre rogy.

A mennyek őrzői egymásra néznek, a kapu kitárul, lágy sugallat simogassa meg őket. Egymásra npillantanak, de mikor lépnének egyet, mosolyogva és megbékélve a remény bezárul előttük, ez semmiben sem különbözik a földi életüktől.

„Castiel angyal, te mehetsz, visszatérsz munkádhoz és örökre elfelejted az embereket.” Zeng az egyik őrző baljósan. „De te, Dean Winchester, a menny nem fogadja be az olyanokat akik saját maguk dobták el az élet ajándékát. Távozz!”

A fiú körül megfeketedik minden, szörnyű sikítások gyűlnek alatta. A pokol tárt karokkal várja visszatérő látogatóját. Dean Winchester a pokolra kerül, ismét.

Miközben az embergyermeket lassan elragadják a karok amik egyenesen a föld alól származnak, Castiel pedig, az ég aranyló kapuja előtt megtorpan. Dean arcán fájdalom és beletörődés vegyül.

Nem tudja újra elhagyni a fiút.

„Alkut ajánlok.” Castiel lenéz a pokolra, ahol Crowley vörös szemei falánkan várják a Winchestert. Majd hozzászól: „Egy angyal lelke egy emberéért. Kihagyhatatlan ajánlat, tékozlás lenne nem kihasználni. Az angyal  le, az ember  fel, te jársz jól.” Tudja, hogy a pokol királya gondolkozás nélkül el fogja fogadni, és így történt.

 Szárnyai pillanatok alatt fájdalmak kíséretében kiszakadnak helyükről, Castiel fülsértően felvisít, mintha testét kifacsarták volna nehézkesen térdre rogy barátja előtt, és a pokol kezeinek hűvös érintése tűzként égeti. Belülről pedig a sötétség kezdi emészteni.

Dean rémültem nézi, amint Castiel pokolra száll, lassan és kínok között.

Elgondolkozik azon mit tenne a régi önmaga, megragadná barátját és erőszakkal elérné, hogy a együtt mennybe kerüljenek. Majd rájön, hogy ő nem az a bátor harcos, az az erős férfi akibe Castiel beleszeretett, ő már csak egy törékeny ember, a pokol ellen pedig nem tudott volna régi énje sem kezdeni semmit.

De megpróbálni mindig szabad. Kell.

Áttör a két őrző angyalon akik Castiel köré álltak és barátja vállára borulva kezdi el ráncigálni őt az addigra már kiterjedt sötétségből ami szép lassan emésztette barátját. Akár amikor egy öreg kutya rágja le a neki dobott csontról a maradék húst, nem sieti el, de éhes ezért próbál igyekezni. Ennyi lett volna csak az angyala, egy darab csont ami csak a kutyának kell? Nem, van értelme harcolni érte. Erősebben kezdi ráncigálni barátját, de nem történik semmi, ellép onnan könnyezve figyeli tovább ami történik, és azt hajtogassa, hogy ez csak egy rossz álom. Castiel pedig összegömbölyödve hagyja, hogy megtörténjen, alig látszik már ki a fekete ködből.

Csak kék szemeit lehet észrevenni amik a rémült arcú fiút figyelik. Aki hamarosan a mennybe kerül, a családjához. Elmosolyodik a gondolatra.

Dean kinyújtja egyik remegő kezét az angyal felé, mit akar ezzel elérni nem tudja.

A pokol lerágja a csontról az utolsó falatot is.

„Hello…”

„Ne!”

„…Dean”