~A kis Dean és Sam ajándékot kap apjuktól Karácsonyra.
~Supernatural ~ fanfiction ~ fluff ~szösz ~kid! Dean és kid!Sam
Boldog Karácsonyt!
Dean öt éves korától szívből gyűlöli az összes ünnepet. Valószínű, hogy nem
így lett volna, ha apja tudomást vesz a Karácsony vagy Halloween létezéséről,
és nem neki kell mindent megtennie, hogy legalább öccse boldog legyen ilyenkor.
Ezeken a napokon sajátította el a káromkodás összes fortélyát, miközben a
kis Sammy azt hitte valami idegen nyelven morog, és azt kérte tanítsa meg rá. A
kis Sammy. Neki bezzeg soha nem volt semmi gondja, az élet igazságtalan.
Az idősebbik Winchester a tízedik Karácsonyára már teljesen elsajátított
minden szitkozódást ami csak létezik. Mikor apja bejelentette az ünnepi vacsora
közepén, hogy sürgős dolga van Dean megtanulta egymással igen színesen
párosítani ezeket a kifejezéseket. Rendkívül kreatív gyerek volt a lelke
legmélyén. A lelke tetején viszont egy katona.
„A puska és az ajándékotok az ágy alatt. Vigyázz az öcsédre, tudod a
dolgod.”
Akkor is így búcsúzott el tőle, se puszi, se ölelés, csak tudod a dolgod.
Ő mindig tudta a dolgát.
Sam csak értetlenül figyelte ahogy apja magukra hagyta őket Karácsony
estéjén, könnyektől csillogó nagy barna szeme szomorúan figyelte a motelszoba
becsapódó ajtaját.
Dean oda se nézett. Túl sokszor
látta azt a képet, hogy még Karácsonykor is végig tudja nézni.
Inkább megpróbálta megfejteni mi az
a narancssárga valami a kínaijában. Miután nem járt sikerrel, és öccse
szipogása is kezdte kikészíteni, benézett az ágy alá ahol a fegyver mellett két
hanyagul becsomagolt dobozka is várta.
Mosolyogni kellett. Karácsonykor.
Sammynek adta a zöldet, magának pedig a piros csomagolópapírral betekert
tárgyat. Tulajdonképpen fel sem akarta bontani. Minek? Kit érdekel mi van
benne? Az esetlen ragasztószalag és gyűrött papír már így is valami örömfélét
varázsolt rá.
Csak ült az asztalnál és bámulta, annyira elragadta a pillanat varázsa,
hogy észre sem vette amint öcsikéje kiéheztetett ragadozó módjára tépte fel a
réteget ami ő és zsákmánya útjába állt. A vadállat.
Sokkolt sikkantás surrant ki Sammy száján abban a pillanatban mikor
meglátta mi bújik a tenyérnyi dobozka alján.
Szeme úgy csillogott mintha az a valami fényt árasztana, pedig nem így
volt. Dean még sose látta azelőtt öccsét ennyire… elvarázsoltnak? Egyszerűen ragyogott.
Szó szerint.
Sam szemei világítani kezdtek, a fiú közben olyan édesen nevetett mint még
soha, a levegőbe kalimpált kezeivel miközben belőle dőlt a fehér fény. Az „ijesztő”
gyenge kifejezés volt jelen helyzetben, mármint az öccse világított. Egy olyan gyors mozdulattal vette el tőle a dobozt és
zárta vissza a tetejét akár egy gepárd.
Meg sem nézte mi van benne, a fagyos
rémület nem engedte. Miért akarná egyáltalán tudni miért világít kistestvére?
Ilyeneket egyszerűen el kell süllyeszteni mélyre, nincs kérdés, nincs válasz,
nincs következmény. Tulajdonképpen ez alapján működött az egész élete.
Miután elkobozta Samtől az ajándékot öccse nem szólt hozzá egész este. Nem
tudta ez jó vagy rossz. Három óra kiadós tévé nézés után eltette aludni testvérét és próbált
nyugovóra térni.
Próbált.
Helyette bemászott az ajándékért az ágya alá, mert azután a furcsa dolog
után próbált megfeledkezni róla.
Ismét csak, próbált.
Helyette engedett a gyerekes csábításnak és kinyitotta a sötét fadobozkát. Hát
mit ne mondjak, nem kicsit csalódott amikor meglátta a fekete tollpihét az
alján pihenni. Egy horkantást követően visszazárt a dobozt.
„Hello Dean Winchester.” visszhangzott a fejében, leginkább elfojtott
sikításhoz tudta volna hasonlítani.
Felnézett. Nappali világosság töltötte be a szobát, furcsa alak állt
előtte, bőre és ruhája fényből állt, nem volt arca mégis olyan békésnek és kedvesnek
tűnt. A fehérségbe szénfekete szárnya rondított bele.
Kellett volna, de nem tudott félni tőle. Azt sem tudta ki vagy mi ez, minek
félni tőle, hisz olyan bájos…
„Castiel vagyok, az úr egyik angyala.” Egy néma sikítása, pont így
hangzott.
Lehetetlen. Egy angyal. Igazi. Angyal. Előtte á
„Az őrangyalod vagyok kisfiú, én felelek érted.”
A francokat, ő felel magáért.
„Mindenkinek van angyala, csak nincs mindig szükség rá, nem fogok jönni a
legkisebb bajnál, számolj vele. Nem várhatod el tőlem.”
Hirtelen nem is volt olyan bájos az angyal.
„Egy nap még találkozunk Dean Winchester.”
A fényesség eltűnt, a sötétség vette át a helyét.
És ekkor kinyitotta Dean a szemét, párnába süppedve, vastag takaróval bebugyolálva,
teljesen átizzadva hatalmas mosollyal az arcán.
Szép kis álom volt.
~
- Szóval valami Castiel hozott ki a pokolból? – tanakodott Dean Winchester
miközben tompa kését csiszolta. Egyedül volt a szobába, a kislámpa fénye alig
segített az éjféli sötétségen, belenézett a világításba. Akaratlanul is egy
régi, homályos emlék derengett fel neki. – Castiel… Miért olyan ismerős ez a
név?
Szia :)
VálaszTörlésMég sosem írtam neked az én hülye fejemmel, pedig kellett volna! <3
Kifejező és átütő a stílusod, na meg persze a csattanó és jókor volt jó helyen.
Most megyek és még elolvasom pár írásod. :)
Csak így tovább! ;)
Köszöm, örülök, hogy tetszett :3
TörlésBOLDOG KARÁCSONYT ANDIII.
VálaszTörlésEz valami eszméletlen lett. Nem tudom, hogy van ennyi ihleted, meg miért írsz ilyen fantasztikusban, de ah, imádom! *--*
Hatalmas ölelés,
Brynn ^^
Boldog karácsonyt neked iiis :)
TörlésAhw köszi hogy elolvastad, örülök hogy tetszett :3