~ Szegény Sherlock azzal küszködik, hogy szerelmes. Mint a drogok, úgy rá van függve.
„swore
I´d never fall in love again but I fell hard”
amennyire intelligesnek vallom magam annyira hülye voltam. újra. pedig nem akartam. elég volt a
szerelemből egy életre. nem bánnám ha
eltűnne belőlem az egyik napról a másikra ez az érzés. ki nem állhatom. sok
mindent ki nem állhatok. a hideg teát, azokat az embereket akik többnek hiszik
magukat, a túl egyszerű dolgokat, a szerelmet. mocskos dolog ez. az ember nem
tud másra gondolni. ez a kis valami befészkeli magát az agyadba. a szívedbe.
ott van mindenhol. pedig küzdöttem ellene. neki pedig csak mosolyognia kellett
és elveszítettem a csatát. egy egész sereggel szemben harcoltam teljesen
egyedül. a mély szemeivel, minden apró mozdulatával, a haja vékony szálaival, a
belém hatoló szavaival. csak kicsit kalandozott el a figyelmem és azt vettem
észre, hogy szerelmes lettem. de gyűlöltem ezt.
„you came into my crazy
world like a cool and cleansing wave”
ismét együtt virrasztottunk. a szobában
hűvös volt, a szél besüvített az ablakon és a hideg körbejárta a szobát, de én
nem fáztam. csak rá kellett néznem és éreztem a forróságot a vénáimban. nekem volt egy zaklatóm. neki nem tudom mi
dolga volt hajnali háromkor. csak azt tudtam, hogy szomorú. ettől én is szomorú
lettem. nem kérdeztem rá, nem mertem. mert azzal megtörtem volna ezt a csendet.
a békés csendet és nyugalmat amit az én világomban egy porszemmel romba
lehetett dönteni. ő megtette.
john rám nézett és megszólalt: „nem bírom ezt”
összehúztam a szemöldököm és megkérdeztem:
„mit?”
john elmosolyodott. ráfüggtem erre a
mosolyra. kellett nekem az a mosoly. egyszerűen akartam azt az arcot hozzá
pedig a testet. rabul ejtett. én pedig sehogy sem tudtam kiszabadulni. vagy ő
nem tudott belőlem kiszabadulni. mert bennem volt. éreztem őt a véremben. mint
a drogot. csak ennek rosszabbak voltak a következményei. katasztrofálisak.
john végre válaszolt: „azt hogy ennyire
nagy a csönd.”
én pedig csak ültem. a laptopok fényei
világítottak meg minket csak a sötét szobában. csak ketten az egész sötét
világban.
john ismét megszólalt: „nem csak a csöndre
értem. az egész helyzetre. túl nagy.”
semmit sem értve megkérdeztem: „mi túl nagy?”
john még mindig mosolygott. szomorkásan,
vágyakozóan. én is így akartam mosolyogni. ilyen őszintén. így, következmények
nélkül, szabadon. úgy akartam mosolyogni mint ahogy ő, akkor akartam mosolyogni
amikor ő. ő akartam lenni.
vártam a válaszát. türelmesen ületem a
kanapé másik végében mint egy jó gyerek. vagy inkább hülye gyerek. vagy őrült
gyerek az ő őrült világában.
„i ´m addicted to you,
hooked on your love”
elaludtam. úgy keltem, hogy a vállán
nyugtatom a fejemet. éreztem az illatát ami semmihez sem volt
hasonlítható. ahogy tüdeje emelkedett
úgy hullámoztam én is. egy takarón osztoztunk és forróság áradt a testünkből. a
felkelő nap már pár helyen beólálkodott a szobába, pont a szemébe sütött így
felém fordította a fejét. szőke haja szinte fénylett, vonásai pedig mélyebbek
lettek, minden egyes gödör és mélyedés az arcán egy felfedezendő hely volt
számomra. teste hozzásimult az enyémhez,
furcsa volt. éreztem szíve minden dobbanását, az összes izmát. még közelebb
akartam tudni magamhoz, nem volt ez elég. túl keveset kaphattam belőle. több
kellett, azután még több és még több. ő
is engem nézett. neki is ugyanaz járhatott a
fejében? ő is akart engem?
kiszaladt a számon, nem tudom miért, de
kimondtam: „akarsz engem?”
a szeme mindent tudóan mosolygott. viszont
a szája nem. az az enyémen pihent. megcsókolt és én is őt. megkaptam végre. nem
is vágyhattam többre.
kicsit elszomorodtam. csak én lehetek
ilyenkor szomorú, ez annyira természetes. szomorú voltam mert bekerült az én
őrült világomba. a részemmé vált. most már sehogy sem tudtam megvédeni az
érzéseimtől.
„like a powerful drug,
i can´t get enough of”
ketten, hazafelé sétáltunk. minden
lépésnél közelebb húzódtunk egymáshoz, míg végül összeakasztottuk a
kisujjunkat. mosolyogtunk, gondtalan életet éltünk, a titkos kis világunkban.
ügyeket oldottunk meg gond nélkül, az egyik jött a másik után, én meg csak azt
vettem észre, hogyha nincs ott rossz érzés fog el, szükségem van rá. amikor még
drogfüggő voltam akkor is éreztem ezt.
amikor odaértünk a lakásunk ajtaja elé
john megszólalt: „tényleg nem hiszem el, hogy még mindig szeretsz. már nem
szeretsz, mi?”
ha a politikáról kérdez, értem. ha a
drogokról kérdez, értem. ha a halálról kérdez, értem. de ezt… meg sem próbáltam
megérteni. az érzelmeket. eljutottam odáig, hogy vannak nekem és erősek.
megmagyarázni nem akartam őket. nem tudtam.
előkotortam a kulcsaimat a zsebeimből és
kinyitottam az ajtót. bementünk a lépcsőházba és mintha eddig féltem volna,
talán magamtól, megöleltem. ő pedig visszaölelt.
válaszoltam a kérdésére: „mindent csak
azért teszek mert szeretlek”
„outta contorol,
what can i do?”
ott álltam a tető szélén. moriarty mozdulatlan
testét figyeltem egy pillanatig majd lenéztem. elővettem a telefonom és
kikerestem john watson számát. amikor
felvette már ki is szúrtam őt.
„halló? sherlock?” hallottam a hangját a
mobilban. nyeltem egy nagyot.
„igen, én vagyok az. nézz fel.”
válaszoltam neki. nem tudom mennyire lehetett magabiztos a hangom, én
megpróbáltam.
„uramisten! sherlock! mi a frászt
csinálsz?”kiabálta a telefonba amikor
meglátta hol is vagyok, a hangja remegett. nem láttam az arcát, pedig látni akartam még
egyszer, hogy bememorizálhassam és a magányos estéimen elővehessem és őt nézhessem.
meg akartam csókolni, tudtam, hogy
hosszú ideig nem tehetem meg.
„ne vedd le rólam a szemed kérlek, tegyél
akármit, csak végig nézz rám, az megnyugtat. figyelj… tudom, hogy nem érted.
tudom, hogy most össze vagy zavarodva. tudom, félsz. én is félek. nem akarom
ezt megtenni, de muszáj.” mondtam. az én hangom is remegett.
„nem! semmit sem muszáj, gyere le onnan
azonnal!”mondta a telefonba bár nem igazán értettem annyira elhalkult a hangja.
sírhatott? vajon csak azért nem mert hangosabban megszólalni mert sírt és nem
akarta, hogy halljam?
„mondd meg mindenkinek, hogy egy csaló
vagyok. sherlock holmes nem volt igazi, ahogy moriarty sem. egy nagy hazugság
vagyok. neked is hazudtam. ez fáj a legjobban.” a telefonból tisztán hallottal
a szipogását és ez elrettentett. tudtam, hogy meg kell tennem. az egész előre
el volt tervezve, mindenki készen állt. csak én nem. tisztában voltam vele,
hogy túlélem. valójában attól féltem, hogy ő bele fog halni. de attól
mocskosul. végigfolyt egy könnycsepp az arcomon, majd még egy, és még egy.
„ne… kérlek, ne. miért?” hallottam a
hangját pár hosszú pillanat után a mobilban.
„mondtam már. mindent azért teszek mert
szeretlek. viszlát john.” ezzel leugrottam. a sakkbábuk akcióba lendültek. john
felkiáltott. én meg próbáltam nem a vele
eltöltött pillanatkora gondolni.
„i couldn´t live without you
now,
I know, i ´d go insane”
egy év, harminchat nap. ennyi ideje nem
beszéltem vele. nem érintettem meg. nem éreztem az illatát. szinte beleőrültem.
ahányszor csak rá gondolok valami megmozdul bennem, ami egy éve és harminchat
napja alszik. elvonási tüneteim voltak. megvonták tőlem a legjobb drogot amit
valaha is kipróbáltam.
a küldetésem teljesítettem. visszajöttem a
londonba, a baker streetre. csak álltam az nehéz, sötét ajtó előtt amit régen
minden nap láthattam. most úgy éreztem ez valami kapu egy jobb helyre. megmarkoltam
a kopogtatót és kopogtattam. hallottam a lépteket. az ő lépteit. kinyílt az
ajtó és ott állt. én mosolyogtam, úgy éreztem végre úgy mosolygok mint ahogy ő
szokott. john tátott szájjal és könnyekkel a szemében bámult rám. pocsékul
nézett ki az elgyötört pulóverében, a szanaszét álló hajával és a elnyűtt vonásaival.
mind az én hibám volt. ő bent állt a házban, én kint az utcán. az elválasztó
vonal közöttünk volt, és én átléptem. bementem és elé álltam. nem tudtam
megakadályozni magam, ösztönösen cselekedtem és hozzásimultam. ismét éreztem az illatát, tüdeje emelkedését,
mint régen. egyszerűen boldog voltam. semmi több csak tömör boldogság ami a
testem összes porcikájába belebújt.
„sherlock holmes, te élsz?” kérdezte
hitetlenkedve. úgy hangzott mint egy aggódó anya aki végre visszakapta a
gyerekét. nem tudtam mit fog tenni, pofon vág, becsapja előttem az ajtót,
elküld a francba…
helyette megragadta az arcomat és
megcsókolt. rövid volt. túl rövid egy ilyen hosszú idő után. de nem is
tehettett volna mást, mivel elkezdett sírni. felvonszolt az emeletre és
belökött az annyira ismerős szobába, leültetett
a kanapéra és mellém huppant. újra éreztem azt a drogot amikor velem volt.
ismét függő lettem. egymásnak dőltünk és nem csináltunk mást csak könnyes
szemekkel mosolyogtunk.
„most már itt maradsz. örökre.„
jelentette ki én meg bólintottam.
Ahwbkypaabagyhankapahygwbwnak *-----* LUV IT
VálaszTörlés<3
TörlésÉs akkor itt is volnék. :3
VálaszTörlésNagyon régen olvastam már Johnlockot, és igazából még a Sherlock negyedik évadát se láttam. Nem is tudom mi van velem, tán ebből a fandomból is kiesem? Fene tudja, de az biztos, hogy most ezt el fogom olvasni. Azt nem állítom, hogy olyan nagyon értelmes komment lesz ez, de annál lelkesebb.
ÉS rögtön az első mondatnál bele is kötök. Bocsánat.:”) Szóval én nem vagyok valami jó angolos, viszont szeretem érteni, amit olvasok, szóval nem lehetne a végén egy kis szószedet? Jó, oké Gugli ebben is a barátom, csak na, kicsit olvasóbarátabbnak érezném.
Abba viszont nem fogok belekötni, hogy mondatkezdő betű kisbetű, mert látom, hogy ez egy koncepció, szóval csak megvonom a vállam és elfogadom.
„sok mindent ki nem állhatok. a hideg teát,” Me too Sherlock, me too.
Oké, megvan mire hajaz nekem ez a mondatkezdő kisbetű, meg úgy a stílusod. Az Állati elmék–re. Nem tudom olvastad–e. Annak is van egy stílusa formailag, nagyon kevésszer használ pontot, és nem emlékszem hirtelen ott, hogy voltak a nagybetűk, de most nekem deja vum van. Ez nem rossz értelemben, mert szerettem azt a könyvet és jó érzés, hogy ez eszembe juttatta. Szóval plusz egy pont a stílusodnak :3
Óóóóóóh baszd meg! „patetikus sóhaj” Igazából szeretnék még valamit hozzáfűzni, de úgy érzem, hogy ezzel mindent elmondtam. Valamint nagyon szeretném kimásolni ezt az egész bekezdést, de túl hosszú lenne. Pedig rohadtul tetszik, ahogy megadja az egésznek a hangulatát. Tényleg benne van minden: a szomorúság, a vágy, az elveszettség, minden. Ezt is olyan jó olvasni. Olyan, mint egy hosszú őszi nap után betakarózni egy meleg plédbe, fogni egy meleg teát és csak élvezni a szürke, fáradt csendet.
„elaludtam. úgy keltem, hogy a vállán nyugtatom a fejemet.” Ahw, ez olyan aranyos. És amúgy meg jhahaj, gyerekek, milyen dráma lesz még ebből!
„ha a politikáról kérdez, értem. ha a drogokról kérdez, értem. ha a halálról kérdez, értem. de ezt… meg sem próbáltam megérteni.” Hölgyeim és uraim Sherlock Holmes. Így kell ezt csinálni, gratulálok. Karakterhűségre is jár egy piros pont.
Óh basszátok meg. „nem akar többet hozzáfűzni, mert még mindig érzelmileg instabillá vál bármilyen Reichenbachtól.”
Amúgy, csak nekem jutott eszmbe, hogy mekkora geciség lett volna, ha John belehal? Tudom, utálatos ember vagyok igen, de most mekkora nagy lett volna már? Persze, örülök a boldogságuknak, csak na. Akár ez is lehetett volna :”D (Amúgy én beszélek, aki utál bárkit is megölni írásaiban... Kiszólt a lyuk a gödörből, tudod)
Oké, oké, kibaszott édesek, hát zabáljam fel őket! Tökéletes volt ez így, és én nagyon élveztem :3
Köszönöm, hogy olvashattam!
Én köszönön, hogy olvastad, örülök, hogy tetszett :3
Törlés