logo

4.7.16

~Addicted to you



~ Szegény Sherlock azzal küszködik, hogy szerelmes. Mint a drogok, úgy rá van függve.
~Johnlock ~slash~Hurt/Comfort~ ff songfic ~ZENE








swore I´d never fall in love again but I fell hard”
amennyire intelligesnek vallom magam annyira hülye voltam. újra. pedig nem akartam. elég volt a szerelemből egy életre.  nem bánnám ha eltűnne belőlem az egyik napról a másikra ez az érzés. ki nem állhatom. sok mindent ki nem állhatok. a hideg teát, azokat az embereket akik többnek hiszik magukat, a túl egyszerű dolgokat, a szerelmet. mocskos dolog ez. az ember nem tud másra gondolni. ez a kis valami befészkeli magát az agyadba. a szívedbe. ott van mindenhol. pedig küzdöttem ellene. neki pedig csak mosolyognia kellett és elveszítettem a csatát. egy egész sereggel szemben harcoltam teljesen egyedül. a mély szemeivel, minden apró mozdulatával, a haja vékony szálaival, a belém hatoló szavaival. csak kicsit kalandozott el a figyelmem és azt vettem észre, hogy szerelmes lettem. de gyűlöltem ezt.

„you came into my crazy world like a cool and cleansing wave”
ismét együtt virrasztottunk. a szobában hűvös volt, a szél besüvített az ablakon és a hideg körbejárta a szobát, de én nem fáztam. csak rá kellett néznem és éreztem a forróságot a vénáimban.  nekem volt egy zaklatóm. neki nem tudom mi dolga volt hajnali háromkor. csak azt tudtam, hogy szomorú. ettől én is szomorú lettem. nem kérdeztem rá, nem mertem. mert azzal megtörtem volna ezt a csendet. a békés csendet és nyugalmat amit az én világomban egy porszemmel romba lehetett dönteni. ő megtette.
john rám nézett és megszólalt:  „nem bírom ezt”
összehúztam a szemöldököm és megkérdeztem: „mit?”
john elmosolyodott. ráfüggtem erre a mosolyra. kellett nekem az a mosoly. egyszerűen akartam azt az arcot hozzá pedig a testet. rabul ejtett. én pedig sehogy sem tudtam kiszabadulni. vagy ő nem tudott belőlem kiszabadulni. mert bennem volt. éreztem őt a véremben. mint a drogot. csak ennek rosszabbak voltak a következményei. katasztrofálisak.
john végre válaszolt: „azt hogy ennyire nagy a csönd.”
én pedig csak ültem. a laptopok fényei világítottak meg minket csak a sötét szobában. csak ketten az egész sötét világban. 
john ismét megszólalt: „nem csak a csöndre értem. az egész helyzetre. túl nagy.”
semmit sem értve megkérdeztem: „mi túl nagy?”
john még mindig mosolygott. szomorkásan, vágyakozóan. én is így akartam mosolyogni. ilyen őszintén. így, következmények nélkül, szabadon. úgy akartam mosolyogni mint ahogy ő, akkor akartam mosolyogni amikor ő. ő akartam lenni.
vártam a válaszát. türelmesen ületem a kanapé másik végében mint egy jó gyerek. vagy inkább hülye gyerek. vagy őrült gyerek az ő őrült világában.

„i ´m addicted to you,
hooked on your love”
elaludtam. úgy keltem, hogy a vállán nyugtatom a fejemet. éreztem az illatát ami semmihez sem volt hasonlítható.  ahogy tüdeje emelkedett úgy hullámoztam én is. egy takarón osztoztunk és forróság áradt a testünkből. a felkelő nap már pár helyen beólálkodott a szobába, pont a szemébe sütött így felém fordította a fejét. szőke haja szinte fénylett, vonásai pedig mélyebbek lettek, minden egyes gödör és mélyedés az arcán egy felfedezendő hely volt számomra.  teste hozzásimult az enyémhez, furcsa volt. éreztem szíve minden dobbanását, az összes izmát. még közelebb akartam tudni magamhoz, nem volt ez elég. túl keveset kaphattam belőle. több kellett, azután még több és még több.  ő is engem nézett. neki is ugyanaz járhatott a  fejében? ő is akart engem?
kiszaladt a számon, nem tudom miért, de kimondtam: „akarsz engem?”
a szeme mindent tudóan mosolygott. viszont a szája nem. az az enyémen pihent. megcsókolt és én is őt. megkaptam végre. nem is vágyhattam többre.
kicsit elszomorodtam. csak én lehetek ilyenkor szomorú, ez annyira természetes. szomorú voltam mert bekerült az én őrült világomba. a részemmé vált. most már sehogy sem tudtam megvédeni az érzéseimtől.

„like a powerful drug,
i can´t get enough of”
ketten, hazafelé sétáltunk. minden lépésnél közelebb húzódtunk egymáshoz, míg végül összeakasztottuk a kisujjunkat. mosolyogtunk, gondtalan életet éltünk, a titkos kis világunkban. ügyeket oldottunk meg gond nélkül, az egyik jött a másik után, én meg csak azt vettem észre, hogyha nincs ott rossz érzés fog el, szükségem van rá. amikor még drogfüggő voltam akkor is éreztem ezt.
amikor odaértünk a lakásunk ajtaja elé john megszólalt: „tényleg nem hiszem el, hogy még mindig szeretsz. már nem szeretsz, mi?”
ha a politikáról kérdez, értem. ha a drogokról kérdez, értem. ha a halálról kérdez, értem. de ezt… meg sem próbáltam megérteni. az érzelmeket. eljutottam odáig, hogy vannak nekem és erősek. megmagyarázni nem akartam őket. nem tudtam.
előkotortam a kulcsaimat a zsebeimből és kinyitottam az ajtót. bementünk a lépcsőházba és mintha eddig féltem volna, talán magamtól, megöleltem. ő pedig visszaölelt.
válaszoltam a kérdésére: „mindent csak azért teszek mert szeretlek”

„outta contorol,
what can i do?”
ott álltam a tető szélén. moriarty mozdulatlan testét figyeltem egy pillanatig majd lenéztem. elővettem a telefonom és kikerestem john watson számát.  amikor felvette már ki is szúrtam őt.
„halló? sherlock?” hallottam a hangját a mobilban. nyeltem egy nagyot.
„igen, én vagyok az. nézz fel.” válaszoltam neki. nem tudom mennyire lehetett magabiztos a hangom, én megpróbáltam.
„uramisten! sherlock! mi a frászt csinálsz?”kiabálta a telefonba  amikor meglátta hol is vagyok, a hangja remegett.  nem láttam az arcát, pedig látni akartam még egyszer, hogy bememorizálhassam és a magányos estéimen elővehessem és őt nézhessem.  meg akartam csókolni, tudtam, hogy hosszú ideig nem tehetem meg.
„ne vedd le rólam a szemed kérlek, tegyél akármit, csak végig nézz rám, az megnyugtat. figyelj… tudom, hogy nem érted. tudom, hogy most össze vagy zavarodva. tudom, félsz. én is félek. nem akarom ezt megtenni, de muszáj.” mondtam. az én hangom is remegett.
„nem! semmit sem muszáj, gyere le onnan azonnal!”mondta a telefonba bár nem igazán értettem annyira elhalkult a hangja. sírhatott? vajon csak azért nem mert hangosabban megszólalni mert sírt és nem akarta, hogy halljam?
„mondd meg mindenkinek, hogy egy csaló vagyok. sherlock holmes nem volt igazi, ahogy moriarty sem. egy nagy hazugság vagyok. neked is hazudtam. ez fáj a legjobban.” a telefonból tisztán hallottal a szipogását és ez elrettentett. tudtam, hogy meg kell tennem. az egész előre el volt tervezve, mindenki készen állt. csak én nem. tisztában voltam vele, hogy túlélem. valójában attól féltem, hogy ő bele fog halni. de attól mocskosul. végigfolyt egy könnycsepp az arcomon, majd még egy, és még egy.
„ne… kérlek, ne. miért?” hallottam a hangját pár hosszú pillanat után a mobilban.
„mondtam már. mindent azért teszek mert szeretlek. viszlát john.” ezzel leugrottam. a sakkbábuk akcióba lendültek. john felkiáltott.  én meg próbáltam nem a vele eltöltött pillanatkora gondolni.

„i couldn´t live without you now,
I know, i ´d go insane”
egy év, harminchat nap. ennyi ideje nem beszéltem vele. nem érintettem meg. nem éreztem az illatát. szinte beleőrültem. ahányszor csak rá gondolok valami megmozdul bennem, ami egy éve és harminchat napja alszik. elvonási tüneteim voltak. megvonták tőlem a legjobb drogot amit valaha is kipróbáltam.
a küldetésem teljesítettem. visszajöttem a londonba, a baker streetre. csak álltam az nehéz, sötét ajtó előtt amit régen minden nap láthattam. most úgy éreztem ez valami kapu egy jobb helyre. megmarkoltam a kopogtatót és kopogtattam. hallottam a lépteket. az ő lépteit. kinyílt az ajtó és ott állt. én mosolyogtam, úgy éreztem végre úgy mosolygok mint ahogy ő szokott. john tátott szájjal és könnyekkel a szemében bámult rám. pocsékul nézett ki az elgyötört pulóverében, a szanaszét álló hajával és a elnyűtt vonásaival. mind az én hibám volt. ő bent állt a házban, én kint az utcán. az elválasztó vonal közöttünk volt, és én átléptem. bementem és elé álltam. nem tudtam megakadályozni magam, ösztönösen cselekedtem és hozzásimultam.  ismét éreztem az illatát, tüdeje emelkedését, mint régen. egyszerűen boldog voltam. semmi több csak tömör boldogság ami a testem összes porcikájába belebújt.
„sherlock holmes, te élsz?” kérdezte hitetlenkedve. úgy hangzott mint egy aggódó anya aki végre visszakapta a gyerekét. nem tudtam mit fog tenni, pofon vág, becsapja előttem az ajtót, elküld a francba…
helyette megragadta az arcomat és megcsókolt. rövid volt. túl rövid egy ilyen hosszú idő után. de nem is tehettett volna mást, mivel elkezdett sírni. felvonszolt az emeletre és belökött az annyira ismerős szobába,  leültetett a kanapéra és mellém huppant. újra éreztem azt a drogot amikor velem volt. ismét függő lettem. egymásnak dőltünk és nem csináltunk mást csak könnyes szemekkel mosolyogtunk.
„most már itt maradsz. örökre.„ jelentette ki én meg bólintottam. 

4 megjegyzés:

  1. Ahwbkypaabagyhankapahygwbwnak *-----* LUV IT

    VálaszTörlés
  2. És akkor itt is volnék. :3
    Nagyon régen olvastam már Johnlockot, és igazából még a Sherlock negyedik évadát se láttam. Nem is tudom mi van velem, tán ebből a fandomból is kiesem? Fene tudja, de az biztos, hogy most ezt el fogom olvasni. Azt nem állítom, hogy olyan nagyon értelmes komment lesz ez, de annál lelkesebb.

    ÉS rögtön az első mondatnál bele is kötök. Bocsánat.:”) Szóval én nem vagyok valami jó angolos, viszont szeretem érteni, amit olvasok, szóval nem lehetne a végén egy kis szószedet? Jó, oké Gugli ebben is a barátom, csak na, kicsit olvasóbarátabbnak érezném.

    Abba viszont nem fogok belekötni, hogy mondatkezdő betű kisbetű, mert látom, hogy ez egy koncepció, szóval csak megvonom a vállam és elfogadom.

    „sok mindent ki nem állhatok. a hideg teát,” Me too Sherlock, me too.

    Oké, megvan mire hajaz nekem ez a mondatkezdő kisbetű, meg úgy a stílusod. Az Állati elmék–re. Nem tudom olvastad–e. Annak is van egy stílusa formailag, nagyon kevésszer használ pontot, és nem emlékszem hirtelen ott, hogy voltak a nagybetűk, de most nekem deja vum van. Ez nem rossz értelemben, mert szerettem azt a könyvet és jó érzés, hogy ez eszembe juttatta. Szóval plusz egy pont a stílusodnak :3

    Óóóóóóh baszd meg! „patetikus sóhaj” Igazából szeretnék még valamit hozzáfűzni, de úgy érzem, hogy ezzel mindent elmondtam. Valamint nagyon szeretném kimásolni ezt az egész bekezdést, de túl hosszú lenne. Pedig rohadtul tetszik, ahogy megadja az egésznek a hangulatát. Tényleg benne van minden: a szomorúság, a vágy, az elveszettség, minden. Ezt is olyan jó olvasni. Olyan, mint egy hosszú őszi nap után betakarózni egy meleg plédbe, fogni egy meleg teát és csak élvezni a szürke, fáradt csendet.

    „elaludtam. úgy keltem, hogy a vállán nyugtatom a fejemet.” Ahw, ez olyan aranyos. És amúgy meg jhahaj, gyerekek, milyen dráma lesz még ebből!

    „ha a politikáról kérdez, értem. ha a drogokról kérdez, értem. ha a halálról kérdez, értem. de ezt… meg sem próbáltam megérteni.” Hölgyeim és uraim Sherlock Holmes. Így kell ezt csinálni, gratulálok. Karakterhűségre is jár egy piros pont.

    Óh basszátok meg. „nem akar többet hozzáfűzni, mert még mindig érzelmileg instabillá vál bármilyen Reichenbachtól.”

    Amúgy, csak nekem jutott eszmbe, hogy mekkora geciség lett volna, ha John belehal? Tudom, utálatos ember vagyok igen, de most mekkora nagy lett volna már? Persze, örülök a boldogságuknak, csak na. Akár ez is lehetett volna :”D (Amúgy én beszélek, aki utál bárkit is megölni írásaiban... Kiszólt a lyuk a gödörből, tudod)

    Oké, oké, kibaszott édesek, hát zabáljam fel őket! Tökéletes volt ez így, és én nagyon élveztem :3

    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönön, hogy olvastad, örülök, hogy tetszett :3

      Törlés

~pöcegödröm bejárata~