~Idegen érzések

~ Cas annyira emberi lett, hogy megrémisztette, nem tud mit kezdeni az érzéseivel.

~drama ~Destiel ~ fluff~ slash - ff ~novella ~OOC  ~ ZENE

/első Destiel sztorim, ne verjetek meg/

    Castiel a zuhany alatt áztatta magát, hagyta, hogy a hűvös víz lemossa a testére száradt vért. Lépteket hallott, valaki bejött a motelszobájukba. Kilépett a vízsugár alól, és egy törülközővel a derekán a „zsebpisztolyt” megragadva támaszkodott neki a fürdőszoba langyos csempéjének. Kinézett a résnyire nyitott ajtón, hogy meglássa ki (vagy mi) jött be hozzájuk. Nem látott senkit a három ágynál és a keskeny íróasztalnál se, de lépteket még mindig tisztán hallotta. A hajáról végigfolyt az arcára a víz és lecsöppent a padlóra. A betörő meghallhatta az apró zajt, mert megállt. Castiel lélegzet visszafojtva tartotta maga éle a fegyvert, készen állva a támadásra. Egy hűvös szellő megcsapta a mellkasát, és már csak azt vette észre, hogy Dean Winchester áll előtte fuldokolva a nevetésben és fülig vörösen. Valószínűleg meg kellet volna könnyebbülnie, de Casnak csak az járt a fejében, hogy rajta épp egy szál törülköző van. Leengedte maga mellé a pisztolyt, és parányit ellazította a testtartását. Dean nekidőlt a ajtófélfának, végigmérve ragyogó zöld szemeivel a csupasz angyalt, és önelégülten vigyorgott. ­

    – Halló Cas! Megzavartalak valamiben? – kérdezte játékosan a fiú. Castiel legszívesebben becsapta volna előtte a fürdőszobaajtót, de helyette csak kifejezéstelen arccal sóhajtott és válaszolt: ­

        – Tulajdonképpen igen, bár nem hiszem, hogy ez téged zavar – hangja nem lett olyan monoton és gépies, mint annak kellett volna, Dean ezt mindig elérte. ­ – Azt hittem csak estére jöttök meg, meguntad a munkát? – kérdezett vissza egy kis színnel a hangjában és arcán is egyaránt. Nem tudott ennek a fiúnak a közelében is olyan lenni, nagyon is zavarta ez a tény. Csak nem tudta, miért. Miért bámulták egymást hosszú percekig néma csöndben? Úgy érezte, Dean kibelezi a tekintetével, hogy aztán felszínre hozhassa a nem annyira rideg Castielt, akit csak ő ismert. Ez a fiú mindent elért, amit akart. Félt, hogyha elhatározza, megtör egy angyalt, azt véghez viszi. Ezt nem engedhette, nem lehetett annál emberibb, mint most volt. Így is annyira összezavarodott legbelül. ­

    – Nem untam meg, csak a rohadék elszökött – vont vállat olyan „már úgysincs kedvem” stílusban. – De ha nagyon meg akarnám találni, akkor az uszodába mennék, ilyen dögmelegben hova máshova szökhet egy szörny? – mondta mosolyogva és beletúrt izzadt, szőkés hajába. – Figyelj, van valami mostanában… ­

    - Mielőtt belemerülnénk a társalgásba, nem gond ha felöltözök? Váratlanul jöttél – szólt közbe végignézve nedves testén Castiel, tudta, hogy Dean is pontosan ezt csinálja. Hirtelen nem tudta, hogy elpiruljon vagy fejbe lője a srácot. Végül csak lassan, pillantását le nem véve Deanről, becsukta az ajtót.

    Letette a pisztolyt a mosdókagylóra, és belenézett a tükörbe. Érzelmektől csillogott a porhüvelye kék szeme, szája apró, alig észrevehető mosolyra húzódott, a víztől csillogó fekete haja sután az arcába lógott. Megtörülközött, belebújt ruháiba, legjobb tudása szerint megkötötte a nyakkendőjét, de a kabátot nem vette fel, forróság volt, ezt még egy angyal is megérezte. Ismét a kör alakú tükörbe nézett. ­

    – Vegyél erőt magadon Castiel. Csak semmi érzelem. Ne törj meg nekem megint – utasította magát, majd kilépett az ajtón.

Dean az kisasztalnál ült épp a klíma alatt és egy csokis jégkrémet majszolt. Castielnek fogalma sem volt róla, honnan szerezte. Amikor a fiú meghallotta őt, felé nézett ésfelcsillant a szeme. Rá nem jellemzően otthagyta a jégkrémet és felállt, odalépett Castiel elé. Újra úgy nézett a szemébe. Bár most mintha arckifejezése komolyabb lett volna, véresen komoly. ­

    – Cas, már pár hete meg akartam veled beszélni valamit – kezdte Dean, kicsit rekedtes hangon, félénken. Castiel szíve nagyot dobbant. – Tudom, hogy hülyén fog hangzani. Én is viccesnek tartom, röhejesnek. De mielőtt még akármit is tennék, el kel mondanom – Lehet, hogy Castiel tudta, mi fog következni, lehet, hogy nem.

   Ekkor Dean közel hajolt hozzá, áttörve meg az intim szférát. Castiel szíve egyre hevesebben vert, hirtelen háromszor olyan meleg lett a szobában. Küzdenie kellett, hogy merev maradjon az arckifejezése, rezzenéstelen és rideg amikor a fiú és az ő orra érintkezett. Visszafojtott levegővel hagyta, hogy Dean megcsókolja. Belefagyva a pillanatba talán érezte azt. Amit itt szerelmek hívnak. Vágyott rá, csak nem tudta, mennyire. Belebizsergett a teste, mint egy gyors áramütésbe. A fiú nem állt le, az angyal nem is akarta. Dean beletúrt a másik hajába és szorosan egymáshoz húzódva folytatták, minden ridegség nélkül. Castiel kicsit ellazult, vállait leengedte, kicsit meggörnyedt és fejét felbillentve hagyta, hogy a fiú tovább csókolja. A szoba közepén állva egymásba feledkezve telt el Isten tudja,  mennyi idő, a lényeg az volt, hogy Castiel hosszú idő óta nem érezte ennyire könnyűnek magát. Akárcsak a repülés. De a repülés egy idő után zuhanással járt, és az angyalt megcsapta valami fantasztikus, erős és gyötrő érzés. Hirtelen elhúzódott Deantől. Sajgott a szíve környékén, majd a fejében is. Szinte szétrobbant. Az átizzadt ruhájuk bűze megcsapta az orrát, hófehér inge félig lecsúszott a válláról, nyakkendője meg már a földön volt, Dean sem festett jobban. Mit műveltek? Mi a fenét gondolt? Ennyi érzés egyszerre akár meg is ölhette, forogni kezdett vele a világ.              Tompán ugyan, de hallotta Dean szavait: ­

    – Cas! – A fiú hangja kétségbeeséstől zengett. ­– Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Mit tettem? Jól vagy? Bocsánat, bocsánat, nem tudtam. Én csak, tudod… ­

    – Én csak, én csak, én csak... Mi "én csak"? ­- Castiel zaklatottan letelepedett az ágyra, mellette Dean is helyet foglalt. Az angyal kék szemében értetlenség és félelem kavargott, a fiú ezt látva bocsánatkérően rátette a vállára a kezét. Castiel nem tudta, hogy ettől megnyugodjon vagy csak még idegesebb legyen. ­

    –  Bocs, Cas... ­ - nyögte megbánva Dean az előbbit. ­

    – Te ezt úgysem értheted. Te ember vagy. Az első pillanatodtól kezdve vannak érzéseid, neked ez természetes. Szeretsz, utálsz, szomorú vagy boldog vagy, nekem ez a több mint kétezer év alatt nem adathatott meg. Fent nincs olyan, hogy szerelem, mi csak figyeljük egész életünkben és megvetjük. Tudod te milyen az, amikor találkozol valakivel és megcsap az első érzelem? Szörnyű. Olyan, mintha az tested akaratodtól függően mozogna, te meg nem is érted, mit csinál. Angyal vagyok. Nem azért teremtettek, hogy szerelmes vagy szomorú legyek. Téged igen ­ - Castiel előregörnyedve temette bele a kezét az arcába. ­- És azt hittem, ha ezt elmondom jobb lesz. Akkor ez a szánalmas elme feladja, és nem kell többé éreznem, végre békén hagynak. Rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb. Mert már te is tudod és zavarba jöttem. Egy újabb felesleges érzés, Dean! Nekem ez sok. ­

    Az angyal közben elkezdett sírni. Észre sem vette, mikor lett ennyire emberi. Belenyomta az arcát a könnyektől nedves tenyerébe, hogy ne is kelljen Deanre néznie. Hatalmas megszégyenülés volt ez neki. Egy angyal önsajnálatában elbőgte magát, kész röhej. Viszont a fiú nem így gondolta, megnyugtatóan hátára tette a kezét és közelebb húzódva hozzábújt, közben megnyugtató szavakat suttogott. Castiel teste rázkódott, és csak sírt. Egy idő után már nem az előbbiektől, hanem a tömérdek érzéstől, ami kavargott benne. Egyszerre túl sok volt ez neki. ­

    – Sajnálom Cas, nem tudtam, hogy így érzel – mentegetőzött Dean. ­

   – Épp ez a baj. Még éreznem sem szabadna Dean! Erre szerelmes leszek… ­- mondta elcsukló hangon Castiel. Érezte, hogy Deannek hirtelen elakadt a lélegzete, és belefagyott a mozdulatába. ­

   – Szerelmes vagy? – kérdezte a fiú. Castiel kipillantott a tenyerei közül és ránézett.     Deannek olyan meglepettség ült az arcán, hogy úgy látszott, mindjárt elájul. Vörös volt a feje és nagyokat pislogott. ­

   – Csak az lehet… ­ – válaszolt. ­

   – Csak az lehet – ismételte Dean. – Angyal vagy. ­

   – Dean, ezt eddig is tudtam.

    Dean megrázta a fejét és közelebb bújt Castielhez. Elég közel ahhoz, hogy érezzék egymás összes porcikáját, még a szívüknek dobbanását is. Castiel tudta, hogy ez így nem lesz jó, tudta, hogy nem kellene. Mégis csak azt vette észre, hogy beletúrt Dean hajába és elterülve az ágyon ujjukat összekulcsolva feküdtek. Nem csináltak semmit hosszú ideig, csak nézték egymást és néha mosolyogtak. Vagyis inkább Dean mosolygott, Castiel még mindig a könnyeivel és a tomboló hullámokként jövőérzéseivel hadakozott. Csak voltak és tudták, hogy létezik a másik, hogy létezik a másik szerelme, hogy ők maguk is léteznek