~ Please don´t take my sunshine away

~néha phil sem bírja tovább

~ phan ~ dan and phil ~ slash ~ novella ~ drama  ~ (kinda) domestic ~ hurt-comfort ~ angst~ dirty talk ~ lil spiritual ~ RPF 

Az első turnénk előtt egy héttel történt. Azért emlékszek rá ennyire pontosan mert a ház a feje tetejére állt, és nem volt két perc nyugtunk se. Viszont boldogok voltunk, vele együtt izgatottak és féltünk. Úgy gondolom ha nem félsz az új dolgoktól akkor semmi örömet nem tudod bennük lelni. Na szóval egy héttel a turné előtt volt ez a kis dolog amit úgy hívunk „A kétezer szavas incidens”.

Sötét éjszaka zárt körül miközben a laptopom hideg fényénél kerestem menedéket. Csak ki kellett mennem a mosdóba, de ez akkor hajnalban egy egész küldetésnek tűnt. Ahogy kiléptem a szobámból hallottam, hogy még Phil is ébren volt.

Akkor este mindketten külön aludtunk mert ő tervei szerint ismét  „Egy nap Dan és Phil életéből” stílusú videót tervezett

Persze hogy ébren van. Őt is ugyanaz az izgalom kínozta.  A laptopja fénye kivilágított a résnyire nyitott ajtón, mint egy másik világba szóló átjáró. Az egyetlen dolog amire akkor tudtam gondolni, hogyha most megnézi nélkülem az új részt akármelyik sorozatnak, kibelezem.

Oh Istenem, Phil.

Visszafelé jövet furcsa hangokat hallottam tőle. Lehet, hogy tényleg átváltozott Narniává a szobája.

Na hát amikor benyitottam ilyen varázslatos dolgok pont nem fogadtak. Arra gyorsan rájöttem, hogy nem a szitkom miatt lett a helség egy csatatér. Phil-t észre sem vettem először, az ágya mellett ülni laptopja pedig a szoba másik felén világított.

Megrémültem. Ő is.

Phil?

Próbálta még kisebbre összehúzni magát alakom láttán. Azt hitte elmegyek. Tudom, hogy azt hitte mert ez az én bevett módszerem volt.  

Felnyitottam a lámpát és akkor megláttam. Megláttam igazán mindent. Mármint eddig is láttam, a szemem hozzászokott a sötéthez ennyi idő alatt. Viszont amikor tényleg meglátsz valamit, amiről azt hitted te azt már láttad. És ez rémisztő. Amit nem ismersz az meg tud ijeszteni, pont-e miatt, az ismeretlen, de ha valamit ismersz, és van az egészről egy képed a szemed előtt, na hát ha valami azt megtöri az… az durva.

Phil ne.

Az én képem Phil és színei voltak, amihez társult a nevetés és az az eszméletlen méretű pozitív kisugárzás, ezen éltem évekig. Ha szomorú volt még akkor sem igazán, az egész csak egy elillanó dolognak tűnt, jelentéktelen, mert tudtam, hogy neki a szomorúság mint a szél. És hopp ott sincs.

Vagyis akkor este ezt a képet valaki eltépte és felégette. Magamat láttam. Nem egy szomorú Phil Lestert, hanem azt a nyomorult Dan Howellt.

Őszintén az egyetlen dolog, ami a fejemben vészmadárként károgott.

Te tetted, elvetted a fényét.

Oh te jó ég, annyira nem tudtam mit kezdjek, hogy csak álltam és néztem.

A haja kócosan dörgölőzött az ágy szélének, fekete karikák sötétlettek a szemei alatt. Annyira abszurd volt, olyan mintha egy cseppnyi éjszaka feltűnt volna a nyári sugárzó égbolton. Semmi sem volt a helyén. És nem csak a párnákra, értettem.

Phil mi történt?

Én ilyen sápadtnak még számtalan betegsége alatt sem láttam, akármikor kész volt elájulni.

Mi van ha már elájult, de te nem voltál ott?

Az embernek ilyenkor semmi pozitív nem tud az eszébe jutni. Automatikusan maga mellett lógó csupasz karjaira néztem, semmi. De ettől még nem voltam megnyugodva.

Miafaszmiafaszmiafasz.

Minél tovább néztem annál rosszabb lett. És ő nem csinált semmit. Semmit. A laptop kijelzőjét bámulta pislantás nélkül. Csak ült. Mint egy halott. Nem, ő annál rosszabbul festett, mint egy ember aki várt a halálára.

„Ez az én szerepem” véletlenül kimondtam amire gondoltam. Én azt hittem ott lesz vége mindennek. De ő nem reagált, szempillája sem rebbent

Nem… Nem tudtam mit kezdjek ezzel a szituációval. Ha sírt akkor csak hagytam, hogy vállamra hajtsa a fejét, ha kiakadt hagytam, hogy tomboljon, ha félt, megnyugtattam, ha összezavarodott, elmagyaráztam, ha letört, megbeszéltük.

Mit a fenét kezdjek egy Phil-féle existental-crisis-el*?

Mert ez az volt. Előtte valószínűleg tombolt, valószínűleg sírt is, de csak a puha tárnyakat dobálta, hogy én ne halljam meg. Mire ideértem késő volt.

„Én voltam?” ezt nem véletlenül kérdeztem, hihetetlenül tudni akartam. Mert ha miattam történt ez, nem voltam hajlandó otthon aludni.

Phil nem reagált. Vetett még egy pillantást laptopjára és lehunyta a szemét, sírnia kellett. Próbált minél érzelem mentesebbnek tűnni, de nagyokat nyelt és megremegett minden levegővételkor.

Oh Phil.

A gépén van valami, hasított belém a felismerés. Gyorsan mozogtam nehogy meg tudja akadályozni. Miután megszereztem a túlhasználtságtól forró gépet, leültem mellé. Csak egy pizsamaalsó volt rajta, minden másik ember irigykedett volna rám, de én csak aggódtam. Miért vette le a felsőjét?

De a laptopra kellett koncentrálnom. Philt úgy tűnt nem érdekelte mit csinálok mellette, vagy ha igen, már feladta. Pedig ő nem fogja feladni, mindig ezt hajtogatta amikor velem történt ilyen, helyettem sem fogja feladni, azt mondta. Világvége érzésem lett.

Egy word dokumentum volt nyitva, nem is igazán értettem mi az először. Aztán elkezdtem olvasni. Gondolkoztam, hogy sírjak, nevessek vagy csatlakozzak Phil-hez.

Egy több mint kétezer szavas dokumentum arról, hogy Phil mennyire borzalmas mindenben. Az összes hiba, összes porcikájának kielemzése. Egy bekezdés a füléről szólt. Egy másik a nevetéséről, arról a kibaszott csodálatos nevetéséről valaki azt tudta írni ennél irritálóbb hangot nem hallott. Fröcsögött az egész a gyűlölettől. És nem tudtam leállni az olvasásával, minden egyes pontnál a fejemben ellenérveket gyűjtöttem.

Az emberek szörnyűek.

Philip Michael Lester te pedig fantasztikus vagy.

Nem tudtam kimondani, mert nem kaptam levegőt a sírásomtól.

 Végére értem, ami azzal zárult, hogy „Phil Lester egyetlen esélye, hogy letörli a csatornáját és soha többé nem megy nyilvánosság elé.” Kikészültem. Én kikészültem. Félretettem a gépet és megöleltem élettársamat aki még ilyenkor sem reagált.

Az élettárs volt a legtökéletesebb szó ránk. Főleg most. Itt a szoba padlóján ahogy mindketten kezdtünk elveszni. Társak ebben a kicseszett életben.

„Phil kérlek ne vedd magadra. Ignoráld, rendben van minden.” mondtam, de annyira hamisnak éreztem magamat. Mert sírtam, és ha én nem tudtam ezt normálisan kezelni ő, hogy tudta volna? „Az… az aki ezt küldte egy fasz. Oké? Oké? Phil. Phil nézz rám” Megszorítottam a kezét, és lesütött szemmel felém fordította a fejét. „Nézz rám.”

 Ködös kék tekintetével rám nézett. És arcán érzelmek hulláma sodródott végig, fájdalomtól, rosszulléten át, reménytelenségig és végül mint az ősrobbanás kitörtek a könnyei egy fájdalmas jajgatás kíséretében. Ő eddig bírta. Beleomlott az a karajaim közé mint egy kisgyerek és ott rázkódott fájdalmasan.

„Miért jó ez nekik Danny?” tört ki sikítva-sírva a mellkasomba ordítva. „Miért nem szeretnek engem az emberek?”  Agresszió vegyült szomorúsággal.

Phil jobbat érdemelsz.

Fogalmam sem volt mit kellene tennem. Ez nem az a fajta sírás volt. Ez nem az a fajta pillanat volt. Ő nem az a fajta Phil volt.

Úgy gondoltam ha elég sokáig marad a karjaim között akkor az mindkettőnket lenyugtat. Ja hát Dan Howell ezt gondolta, gondolni sok mindent lehet, a valóságban ez máshogy működik.

Phil egyre rosszabbul lett. Szinte hallottam a gondolatait, ahogy a mostanra már bememorizált utálkozó sorokat ismétli újra meg újra a fejében. El akartam neki mondani, hogy ez nem így van, hogy ő a legfantasztikusabb ember akivel ebben az életben találkozhattam.  Persze nem olyan könnyű szipogva és fulladozva ilyenről beszélni.

Pontosan emlékszem, hogy ekkor jutott eszembe mi van ha ilyen nem az első eset. Mi van ha Phil nem most forgatta fel a szobáját először, ha több éjszakát töltött már így mint gondoltam, vagy csak amikor elmentem valahova és esetleg ő otthon maradt. Mi van ha Philnek ez volt az igazi oldala… Nem.

Nemnemnemnemnem.

„P… Phil” szipogtam, erre ő mélyebbre bújt a mellkasomban egészen a szívemig. Pár sor ugrott fel a szemem előtt abból a szövegből. Dühösnek kellett volna lennem, kiakadni, kiabálni és felvidítani Philt. Ezt tette volna Dan. Úgy néz ki Phillel együtt a világom is kifordult. A francba mikor lett ennyire elcseszett minden.

„Dan én nem akarok” Hangja vékony volt és nyüszített, egyre erősebben szorította a kezemet. Vártam, nem akartam közbeszólni, ilyen pillanatokban sokáig tartott míg rátalál valaki a szavakra. „Dan én nem akarok sokszor kikelni az ágyból reggel.” Én Phil-t az évek alatt még soha nem hallottam ennyire… ennyire Dan-nek. „Danny én nem akarok kamera elé ülni. Én nem akarok felmenni az internetre. Dan engem már nem érdekelnek a rajongók. Dan… Dan én nem akarok turnézni.”

Phil olyan volt mint Phil előtt én. Hah. Irónia. Szép játék sors, szép játék.

Itt volt az ideje, hogy mondjak valamit. „Phil ne érdekeljen egy random faszfej véleménye, rengetegen szeretnek.”

„Az emberek téged  szeretnek engem pedig eltűrnek.”

„Mindig meg tudsz lepni, hogy mennyire máshogy látod a világot. Phil, nem mindenki szeret téged, nem mindenki szeret engem, de sokan szeretnek minket.” Beleadtam szívem lelkem, hogy akkor és ott én legyek Phil, a feltörő sírások között mosolyogtam, próbáltam minél pozitívabb lenni.

„Én ezt nem tudom tovább csinálni, Dan.”

„De tudod. Mert ahányszor én nem tudtam tovább csinálni te meggyőztél róla, hogy igen. És nézd hol vagyunk! Turnézni megyünk!”

Beletúrtam a hajába és egy gyenge csókot nyomtam a homlokára. Idő közben már az ölemben ült és akár egy koala úgy kapaszkodott belém. Félt, hogy elsodorja a szél. Mindenki fél tőle.

„Téged amúgy sem érdekelnek az utálkozó emberek, nem? Hát akkor hol az én kis oroszlánom?” folytattam tovább a beszédet, boldogan vettem észre, hogy kitisztult a hangom. Viszont azt nem tudtam eldönteni, hogy Phil nevetett vagy csak jobban rájött a sírás. Megrémültem, hogy mindent elrontottam. Megint.

Phil felnézett rám, letörölte a könnyeit és felnézett rám, pólómon hatalmas sötét folt éktelenkedett ahol előbb még a feje volt, de nem érdekelt. Elmosolyodott és ködös szemeiben felcsillant a napfény.

„Itt az oroszlán.” Mosolygás közben folytak a könnyei.

„Itt is fog maradni?” Reményteli pillantást vetettem rá.

„Megpróbálja.” Szemei könnyektől csillogtak mint ezer távoli test, de már nem tűnt annyira elveszettnek a ködben. „Köszönöm Dan.”

„Kérlek. Hányszor tetted már ezt értem? Hónapozta háromszor? Nem hagyom, hogy akárki bántson, oké?.”

Már éreztem a fényt az alagút végén, ekkor Phil megdermedt és tekintetét ismét a monitornak szentelte. Picsába, gondoltam, picsába már olyan közel jártam. Könnyei folyni kezdtek, de már nem annyira elkeseredetten, viszont ugyanolyan fájdalommal teli volt a levegőért kapkodása és remegett mint egy kisgyerek.

Phil, te drága.

Lehajtottam a laptop fedelét. Phil ugyanúgy csimpaszkodott rajtam tovább és zokogott, próbáltam óvatosan mozogni az élettel a kezemben. Az élettel ami hosszú ideje az enyémet jelentette ez volt az igazság.

Lefektettem Phil az ágyába, ott feküdtünk tovább.

Mielőtt elaludt az utolsó dolog amit motyogott ez volt: „Sokkal jobb úgy álomba sírni magam, hogyha te itt vagy.”

Itt én is újra rákezdtem a zokogásra.

Elszomorító de mégis valahogy vicces dolog belegondolni, hogy valaha az a két fiatal férfi egymás mellett álomba zokogta magát. Bocsánat, kisfiúk, csak két elveszett kissrác a takaró alatt rettegve. Mivel tudták, hogy a következő és a következő nap is nagy dolgokkal kell szembenézniük. Néha más emberekkel, néha önmagukkal, néha egymással, de megcsinálták. Megélték az álmukat.

Daniel Howell Lester

325. oldal, Dan és Phil falain belül c. utolsó kiadott kötetükből, 2027 december