john laurens x alexander hamilton~hamilton fanfiction~slash~hurt-comfort~teen, modern au~12~fanfiction~drama~dirty talk~ZENE~5/1
~fülszöveg~
„the world is ugly
Alexander
Hamilton és John Laurens élete egy háborúhoz hasonlítható a leginkább. Legyenek
azok az egymás közötti veszekedéseik, vagy a mindennapos drámák osztályukban,
esetleg egy verekedés vagy talán az érzéseik. Ők harcolnak. Az életük csak egy nagy
csatatér ahol a ki bírja tovább? játékot játszzák, így gondolkodtak ők mindig,
így éltek túl.
Az utolsó gimnazista
évük utolsó hónapjában már mindketten azt hitték, hogy nem történhetett semmi,
az iskola a végéhez ért, az emberek a nyárral voltak elfoglalva, a háború
katonái kezdtek fáradni. Pedig csak ekkor léptek az aknamezőre.
but you are beautiful to me”
A nap unalmasan sütött Alexander padjára, nem volt
nagyon sárga, túl fényes sem, egyszerű unalmas napsugár volt. Nem szerette ezt
az időszakot. A korai nyarat, inkább mondta volna idegesítőnek. Az már más
téma, hogy neki szinte minden idegesítőnek számított. Mások pedig úgy tartották
ő az idegesítő.
Annak ellenére, hogy tipikusan az a fajta fiatal
volt, aki mindig felemelte a hangját és szinte már követelte a figyelmet,
kellett mellé valaki aki támogatja. Elég nehéz volt úgy feltűnést kelteni ha az
ember egyedül van. Ilyenkor szemei segítségért könyörögtek, de persze mint
minden gimnazistához híven ő sem vallotta volna be.
Egyszer még az önbizalma fogja elpusztítani,
mondta neki nagybátyja.
Talán ez így is volt, sőt szinte biztos.
Általában egy hatalmas vélemény kinyilvánítással
rontott be az osztályba, amikor általában csak leült egy székre (vagy rosszabb
esetben felállt rá) és nekikezdett mit sem törődve azzal figyelnek-e rá. Bár a
végére minden szempár a jóképű fiúra szegeződött. Valakiknek csak utálatból,
egyeseknek pedig csodálatból.
Ez nem volt egy ilyen nap.
Az egy dolog volt, hogy az egész éjszakás esszé
írástól úgy érezte magát mint az a zokni az ablakpárkányukon amiről senki sem
tud semmit, de ennek fénypontjában még a hétvégi szakítás is kicsinálta a lelkiállapotát.
De legalább könnyen beletörődött.
Mondjuk.
Körülbelül.
Az osztályterembe barátja lépett be, nem
feltűnően, inkább csak gyenge fuvallatként besodródott és letelepedett
Alexander mögé. Az első dolog amit a fiú észrevett John Laurens-en a rémes
haja. Mármint ha valaki a vele egyidős srácra nézett alapból a barna, göndör,
vattacukor hajzuhatagot vette észre elsőnek, de ez most más volt. Csapzott
volt, a szálak vadon meredeztek, verejtékkel vegyült. Akárcsak egy földrengés
sújtotta város.
Alexander nem tudta, hogy ha barátja haján nem is,
de az elméjében mindenképpen ez történt. Hatalmas földrengés ami mosolyokat
döntött romba és könnyeket szakított.
Alexander kezdte sejteni.
Ha a sötét bőr kipirul, azt szinte lehetetlen
észrevenni, ám valahogy mégis vörösek voltak szeplős orcái. A szemei is.
Ezenkívül az orra alatt friss seb vöröse virított. Olyan apró volt, hogy más
valószínűleg nem vette volna észre. A kis törések a fiún annyira elenyészőek
lettek volna mindenki másnak.
Alexandernek nem. Furcsa érzés töltötte el,
aggódás talán. Nem tudta mi történt a sráccal aki csak ült és a padja
faerezetére meredt. Néma fülhallgatóját is elfelejtette kivenni füléből. Még a
táskája is hátán maradt.
Máskor ő lett volna az aki először elkezdte
helyeselni Alex mondanivalóját, kiegészíteni amit elfelejtett, esetleg felállni
mellé a székre és egymásba kapaszkodva osztani az eszüket.
Ez egy ilyen elcseszett hétfő reggel volt.
Alexander aggódva szemlélte barátját, aki
látszólag pislogni is elfelejtett.
- Elmondod mi történt?
John megrázta a fejét.
- Miért?
John megvonta a vállát.
- Elmondod mi történt?
John végre felnézett rá segítségért kiáltó.
Alexander csak ekkor vette észre mennyire bedagadt a fiú jobb szeme.
Összerándult meglepetésében.
John Laurens még kisebbre húzta magát, próbált
addig zsugorodni míg el nem tűnt.
- Elmondod mi történt? – próbálkozott tovább.
John úgy bámult rá mintha Alexander megölte volna
a teknősét.
- Hát rendben, akkor megkérdezek valakit.
- Ne! – kiáltotta el megát John sokkal vékonyabb
és fülsértőbb hangon mint azt normális. Az egész osztályterem elhallgatott. Az
összes szempár rájuk meredt, és most kifejezetten nem akarták, csapdába estek,
magyarázkodniuk kell majd és…
Fél perc se telt bele, de mindenki visszatért a
saját dolgához.
- Szóval – kezdett bele Alex ismét. Nem az a fajta
volt aki feladja. – Senki sem tudhat róla? De most komolyan haver mi történt,
tudod, hogy nekem elmondhatod. Ha ez megnyugtat én sem vagyok a csúcson, Eliza szakított velem.
- Hogy mi? – eszmélt fel John.
- Hosszú történet, és kicsit sem érdekel annyira
mint ami veled történt.
A két könyörgő szempár egymásra nézett.
- Hát jó. Megvertek. Most örülsz? – vallotta be
Laurens. Alexander szemei elkerekedtek. Pont ettől félt, nem akart, hogy
barátja így reagáljon.
- Mi a…? Most reggel? Kik? Hol? Miért? – Alex alig
kapott levegőt meglepett idegességében.
- Meg fogom keresni őket, ezt nem hagyom.
- Alex hagyd, én már elengedtem…
A csengő vészjóslóan felharsant és elkezdődött az
első órájuk. Az irodalom Alexandert nem igazán kötötte le, jobban érdekelte mi
történt barátjával. Lábai idegesen jártak a padban, alig bírt megülni a helyén,
fejében nevek jelentek meg akik ártani akarhatnának John Laurens-nek. Sehogy
sem állt össze a kép. És egyáltalán miért? John
nem az a fajta ember volt, aki akárhol akármikor leállt verekedni,
legalábbis biztos, hogy nem ő kezdte. Hát kinek árthatott? Ki lelkét sérthette?
Kinek életét becsmérelte?
Miért nem akart elmondani neki?
A fiút majdnem szó szoros értelmében, mint ahogy
puskagolyót lőttek ki, felállt kijelentette, hogy barátja nem érzi jól magát és
azzal megragadva John-t kirángatta az osztályteremből. A másik srác pedig
meglepetésében levegőt sem tudott venni.
- Alex mit csinálsz? – súgta neki Laurens miközben
csuklóját markolva igyekeztek a fiúmosdó felé.
A fehér csempék tükrözték sziluettjüket, a
mozdulatot ahogy Alexander közelebb lépett hozzá, viszont a másik csak egy
megbánással teli elfordulással válaszolt.
- Dear Laurens – mosolygott rá Alex, de ő nem
látta. Csak a viccesnek szánt keserűen ható szavakat hallotta. Ez volt a kis heccelésük.
Dear Laurens. Dear Hamilton. – Csak mondd már el mi van, könyörgöm! Ki vert
meg? Én miatt van? Mit nem mersz elmondani? Pont nekem nem mersz valamit
elmondani? Tényleg?
- Miért nem engeded csak el? – fordult meg Laurens,
tornádóként rontott rá. – Miért olyan fontos ez neked? Miért lennék olyan fontos
neked, hogy ilyenről beszéljek? Hagyjuk már Alex, valld be, hogy nem érdekel
csak megint a szentet játszod ahogy mindig is!
Hamilton a tükörképét bámulta a fehér csempén. Nem
játszotta csak. Tényleg érdekelte mi történik legjobb barátjával. Nem játszotta
a szentet, ugye?
- Oké, elmondom.
- Hogy mi?
- Vagy akkor ne?
- DE.
Laurens egy mély lélegzetet vett.
- Thomas és a bandája volt. Reggel a
buszmegállóban kaptak el miközben neked írtam arról, hogy anyámék megint
drámáztak.
- Mármint Jeffersonék? Mi a fasz? Miért tennének ilyet? Azt hittem velük
nem állsz annyira hadilábon.
Alex idegesen ropogtatta ujjait miközben barátja
zavargó arcán cikázott a tekintete.
- Kivel nem állunk mi hadilábon a kis négyes
bandánkon kívül, azt mondd meg?
- Jó ez igaz. De akkor sem értem miért vert meg az
a faszfej, gondolom nem te mentél verekedni, ugye? – Alexnek ezen a ponton már
semmi sem volt biztos.
John most egy még nagyobb, és fájdalmasabb
lélegzetet vett.
- Miután észrevették, hogy neked írtam lebuziztak.
- Ezt nem értem. Miért mondanának rád ilyet. Ezek
egyre hülyébbek.
John várt egy kicsit miután Alex félbeszakította
őt. Kellett neki egy kis csend a szavak háborújához ami benne zajlott.
- Elvették a telefonom. Miután elolvasták a
beszélgetésünket visszaadták nekem. Azt hittem megúsztam. Basszus. Azt hittem
otthagynak. Azt… - Laurens hangja elcsuklott és isten tudja mennyi idő után
belenézett Alexander szemeibe. – Röhögtek. Csak pár ütés volt tényleg. Nem emlékszem
igazán rá, tudod? Gyorsan történt én meg már csak akkor eszméltem fel igazán
amikor beértem az osztályba. Ennyi. Kiheverem. Már ki is hevertem basszameg, ne
nézz rám ilyen sajnálkozóan!
Alexander nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen.
Csak úgy az egész helyzettel. Ahogy ránézett a másik fiúra és látta az egész elcseszett
világot a szomorúan ragyogó szemében, az univerzumot az arcán elhintett
szeplőiben… ekkor jött rá. Ez volt az a pillanat. Amikor ráeszmélt gyerekkori
barátját bámulva. Nagyon rémisztő és új érzés volt. De tudta mindig.
Harcolnia kell.
Nem ő lesz aki feladja.
Nem ő lesz aki elengedi.
És ismét mint a mai nap alatt annyiszor megint
csak John Laurens-t tudta kivenni az egész képből. Aki szintén erős volt. Épp
úgy mint Hamilton ő is mindig harcolt.
Most például a könnyeivel.
Ó, Hamilton észrevette őket. Nem szokott túl
gyakran ilyet csinálni, őszintén még a volt barátnőjét sem szerette átölelni.
Hogyha valakit engedsz teljesen hozzásimulni a testedhez, az azt jelenti kész
vagy a hátba döfésre. Mégis az egyetlen dolog amit most tudott tenni az ez
volt.
Átölelte barátját. A fiú magasabb volt nála mégis
olyan könnyen össze lehetett törni, ahogy erőtlenül a vállára borult és végre
kitört belőle a sírás.
Szavakat motyogott Alex fülébe. Épp mint egy
haldokló utolsó szavai amiket már nem ért senki. Ő sem tudta miről beszél John.
Hagyta, hogy a fiú véget nem érően a nyakába kapaszkodva álljon amíg össze nem csuklottak
a lábai. Hamilton elkapta őt. Folytatták
tovább amit elkezdtek, csak most a könnyeknek nem kellett olyan sokáig szállni
míg a hűvös padlóra értek.
Egy idő után Alex elkezdett nyugtató szavakat
ismételni amiket a kezdeti jeges rémületében elfelejtett.
De tudta, hogy ezek nem használnak semmit. Soha
nem használnak. Ha valami egyszer eltörött azt nem lehet puszta szavakkal megragasztani.
- Remélem tudod, hogy ezt nem fogom hagyni
annyiban – Jelentette ki Alexander erős éllel a hangjában, mintha ő is a
könnyeivel küszködne.
- Hogy? – John gyorsan reagált. – Mi? Nem – közben
vissza kellett nyelni a levegőért kapkodásokat. – Nem. Engedem. Alex.
- Ebben a szünetben. Húsz perces. Öt perc alatt
lerendezem őket.
- Gyengébb vagy náluk. És kisebb. Nem.
.
A verekedés Alexander szemével nézve legjobban egy
meteorithoz volt hasonlítható minden értelemben. Nem kezdett el anyázni Thomas Jeffersonnal,
nem húzta senki agyát, odament a telefonjával szórakozó fiúhoz és egy nem
annyira erős de annyira határozott mozdulattal behúzott neki. A telefon az
asztal túl oldalára csúszott. A srác ledermedt. Hamilton ökle fájt, de még orra
alatt elmorogta, „ezt John-ért” mielőtt felkészült a következő ütésre. Ám ekkor
Tom felállt, színekkel tarkított göndör hajától, széles vállaitól és nem kis
termetétől Alex kicsinek érezte magát. Összezuhant a világ. Ám csak akkor
érezte igazán a földrengést amikor a másik srác ökle lesújtott. Villámként
hasított a fájdalom a fejébe. Esküdni mert volna, hogy eltört az orra,
legalábbis vérzett. A fájdalmat követően nem lett minden fekete, viszont az
agya nem tudta felfogni mi történt körülötte.
A verekedés John szemszögével nézve a világ
legnagyobb hülyeségének tűnt. Thomas egy magas izmos srác volt, aki feltűnően
színes és absztrakt ruhákat hordott, még a haja is nagy színes volt, szinte
üvöltötte, hogy ne menj a közelébe mert te jársz rosszul. Nem biztos, hogy
verést, de a szociális életednek búcsút mondhatsz. És ő akármennyit próbálta
visszatartani barátját, Alex fallal ment a falnak, majd a padlónak.
A legkétségbeesettebb része az volt mikor próbált
hozzá beszélni. Nem mondhatott semmit az izgatott osztály előtt, nem
köszönhette meg, még az ölébe sem vehette az ájuldozó Alexander fejét.
Csak érjenek már haza, mondogatta magában.
hali (ノ◕ヮ◕)ノ*:・゚✧
VálaszTörlésad1: magyar hamilton fic yaas (ノ◕ヮ◕)ノ*:・゚✧
ad2: nagyon kíváncsi voltam erre a ficre annak alapján, ahogy beharangoztad, de sajnos nagyon kétértelmű érzéseim vannak vele kapcsolatban
rettentő nehéz fandomot kezdeni és a legtöbb esetben időbe telik, amíg megtaláljuk magunkat az adott mű világában. ezt azért mondom, mert a fic olvasása közben kifejezetten az az érzésem támadt, hogy még bizonytalan vagy a karakterekkel kapcsolatban.
számomra ooc volt főként hamilton viselkedése; legyen bármilyen hirtelen természetű, szerintem(!) a jefferson elleni bosszúhoz sokkal kifonomultabb eszközt választana: tőle inkább vad taktikázást várnék, de minimum azt, hogy felálljon egy asztalra az ebédlő közepén és terjedelmes monológban küldje el j.-t az anyjába
hansúlyozom: szerintem!
plusz nekem furcsa volt ez a heveny homofóbia; ha a fic napjainkban játszódó modern au, és főleg amerikában játszódó kortárs au, kicsit helyzet- és időidegennek érzem a dolgot. ráadásul jefferson a tévhitek ellenére nem volt bigott; már ami a saját kora standardjait illeti. legyen akármilyen tapló, modern korra értelmezve furcsa nekem ez a viselkedés. arról nem is beszélve, hogy azért őt sem a kispályás játszótéri bully kategóriába sorolnám.
de mondom, ez csak az én értelmezésem a karakterekről, semmi ártó szándék nincs bennem (ノ◕ヮ◕)ノ*:・゚✧
ad3: folytasd azért, jó? kell több hazai hamilton fanfic és több hamilton rajongó, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálod a hangod a fandomban
további jó írást és sok sikert (ノ◕ヮ◕)ノ*:・゚✧
drága én téged nagyon szeretlek most c:
Törlésoké szóval kezdjük az elején:
TUDOM HOGY NAGYON OOC MINDENKI tudom tudom és nagyon fáj sajnálom gome sorry nekem is fáj
hamilton pedig ennél okosabb mindenki tudja de én figyelembe vettem azt is, hogy egy hormonoktól túlfűtött tiniről beszélünk. viszont egyetértek veled lehet ő máshogy cselekedne
nagyon fájó szívvel aggattam rá jefferson babámra ezt a homofób agresszív köntöst deeeeeeeeee a későbbiekben *spoiler* ennek is oka lesz. tudom, hogy ő nem volt ilyen igazából csak egy szerethető seggfej szóval egyenlőre gondolom kicsit félreírtam a karaktert eh
ééééés igeen annnnnnyira nehezen megy nekem ez a fandom, de hát mindegyikkel ez van az elején, nem? reménykedek, hogy itt is mint a többinél már csak a fejemet fog kelleni beleverni a billentyűzetbe és meglesz a cucc
ja és a furcsa bullying-hoz visszatérve, igen érzem, hogy az egész helyzet furcsának tűnt nekem is az volt nagyon miközben írtam, viszont ez egy real life story alapján szállt meg az ihlet. ja igen ez szomorú. tudom, hogy kicsit eltúlzottnak tűnik az egész azt elismerem, de íííígééééreeeem később ez is ki lesz fejtve, tekintve, hogy ezt az első fejezetet ilyen laza bevezetőnek szerettem volna.
by the way nagyon nagyon nagyon köszönöm, hogy olvastad áldott legyen a neved szeretlek, és igen. több ember kell a hamilsquad-ba, terjeszteni kellene az igét, ezzel a fic-szerencsétlenkedésemmel is próbálom eljtutattani az emberekhez. háááát meglátjuk.