~ Így szóltam, akkor, éjszaka

~ dean játszott a zongorán akkor, éjjel, a bunkerben.
~supernatural ~ fanfiction ~destiel ~ slash ~ hurt-comfort ~ anthropomorfic ~30/9 ~ szösz



Halkan és hamisan szóltam, az évek utóhatása volt ez, nem lepődtem meg, csak sajnáltam. A férfi aki felébresztett álmomból, láthatólag félt tőlem. Ujjai  nem azzal a megszokott erővel és energiával szórakoztak rajtam, mint a régi fénykoromban a Levéltárosoknak. Viszont azok a férfiak nem vittek bele ennyi mindent, mint ő, most, akkor leginkább csak varázslatoknál vettek elő, nem szórakozásképpen.
Bár, ahogy figyeltem, ő sem tűnt túl szórakozottnak. Nagy, bánatos, zöld szemei alatt sötét árkok húzódtak, szája apróra nyitva maradt, úgy dúdolta rendkívül halkan a dalt, vonásai pedig egyszerűen csak káprázatosak és szomorúak. Nem láttam  benne egy cseppnyi életet sem.
Az ismeretlen dallam amit félénken ütött le, szépen csengett förtelmes elhangoltságom ellenére is. Pedig remegett a keze, és egyáltalán nem úgy nézett ki mint aki tudja mit csinál. Akár mintha kábulatban lenne, úgy meredt maga elé az üres kottatartómra. Nem akartam, de elgondolkoztam azon mi játszódhat le a fejében az én gyönyörű hercegemnek. Talán egy lányon töprenghetett? Vagy valakit elveszthetett? Esetleg egyszerűen csak fáradt volt? Nem, annál több.
Egy másik férfi jött be a félhomállyal borított szobába. A zöldszemű elhallgatott a játékkal, megdermedtek a kezei. Belefagyott a pillanatba. Az új jövevénynek csak a csillagként csillogó kék szemét lehetett kivenni a sötétben.
- Te miért nem alszol? – kérdezte mély hangján, aki előbb még rajtam alkotott.
- Angyal vagyok, mi nem alszunk – válaszolt a kékszemű, egysíkú hangján. A másik felsóhajtott, mint aki ezt elfelejtette és látszólag hagyta a témát. – De ezt én is kérdezhetném tőled, Dean.
- Én meg csak… - Dean elhallgatott. Érdekelt a válasza.
Az „angyal” leült mellé. Rettentően közel. Összeért a combjuk. Vártam, hogy távolabb csússzon, vagy rászóljon Dean, de nem reagált semmit. Mint aki megszokta. Ó! Megvan az a bizonyos lány, aki mégsem lány. Kékszemű, sötét hajú, ugyanannyira fáradt vonásokkal rendelkezett.
- Azon gondolkoztam ami ma történt. – Dean, megköszörülte a torkát.
- Majdnem belehaltam, én legszívesebben elfelejteném – mondta habozás nélkül a másik, immáron kicsit ellágyult hangon.
Egyszerre csak az futott át a gondolataim között, hogy akarom hallani az egész élettörténetüket. Biztos izgalmasabb mint évekig porosodni egy sötét szobában.
- Igen Cas, de amit mondtál – Szinte teljesen sötét volt, de esküdni mernék rá, hogy Dean elpirult. – Hogy szeretlek…
Egy rendhagyó romantikus regényben kezdtem érezni magam.
- És az összes Winchestert. – tette hozzá automatikusan Cas. Legszívesebben rácsuktam volna az ujjaira a fedelemet, ne rontsd el a jelenetet!
- Oh, csak, azt hittem… Hagyjuk.
Miközben a két férfit figyeltem, rájöttem, hogy ezek reménytelenül szerelmesek és reménytelenül vakok. A kínos beszélgetés percekig tartott, hol az egyik nem értette mi történik, hol a másik. Végül Cas áttért más témára.
- Mit játszottál? Hallottam már valahol, de nem tudom hol – töprengett Dean arcát pásztázva szüntelen, ő semmit sem vett ebből észre, az üres kottatartómra meredt.
- Hey Jude, Beatles – válaszolta Dean.
Vállait ellazította, ujját ráhelyezte az első hangra és elkezdte játszani. Sokkal több életerőt éreztem mint legutóbb, és a lelkéből is engedett nekem egy apró darabkát. Emlékek fűzték a dalhoz, ezért félt tőle, és ezért volt most annyira intenzív, hogy szinte vibráltak a billentyűim. Behunyta szemeit és hagyta, hogy az ujjai maguktól szálljanak, valószínűleg már rég nem a dalt játszotta, hanem az érzéseit. Könnyed volt, a mély hangok felé ritkán tévedt, repült.
Cas, pedig csendben, teljes nyugalommal figyelte. Az elején a billentyűknek szentelte  a figyelmét, de még inkább a kezeknek amik azokat bűvölték, a végén már ő is lehunyt szemmel érezte a játékot.
Dean egyik pillanatban finoman megragadta Cas, eddig térdén pihenő kezeit és ráhelyezte az egyik hangra. Az angyal megrémülve figyelte mit csinál vele a férfi, aki csak mosolygott és óvatosan tartotta a kezeit, akár egy kincset. Miután a zöld szemek biztatóan belenéztek a kékekbe, minden megváltozott. A két férfi felocsúdva szórakozott rajtam, nem érdekelték őket igazán a hamis, vagy nem éppen eltalált hangok, csak egymás.
Bevallom, ezelőtt igen kevésszer találkoztam a szerelemmel, és ha igen, akkor is csak a zene szeretét láthattam, de ami akkor történt... Bátran állíthatom, hogy az volt.