~ freckles, scars

~  szeplős!dean rajtakapja vágásos!castiel-t

~ supernatural  ~ destiel ~ teen!au ~ angst ~ 16+ ~ suspense ~ slash ~ szösz ~ ZENE ~ 30/6

Hozier halkan énekelgette egyik lassú szerzeményét, az aprócska koli-szobámban. Amióta pályán van szerettem a zenészt, valahogy mindig el tudta találni a hangulatomat. Amit én csak úgy neveznének „depresszív és öngyilkos hajlamokkal megszórt romlott sütemény.”

 Mikor a szám a legjobb részhez ért, kis zugomnak ajtaja kinyitódott. A szívem kihagyott egy pillanatot, a pengét pedig a túlsó sarokba hajítottam. Pulcsim ujjáért nyúltam, hogy nyomaimat elfedjem. Franc. Nem is volt rajtam póló.

Mellesleg Dean Winchester rontott be a szobámba, vigyorogva egy apró plüssmacival a kezében.  Lassan végignézett rajtam, medvebocs a földre hullott, azzal a mosolya is.

Hozier tovább énekelt.

Mintha, szikra pattant volna a talpa alatt, úgy futott az ágyamhoz és vetődött le mellém. Rá a véres zsebkendőkre. Megragadta a csuklómat. Felnézett rám. Próbáltam minél semmilyenebb arcot vágni, és nem kimutatni, hogy a sírás jó haverom.

- Mi a faszt csinálsz? – ingerült hangja elnyomta Hozier-ét.

Lehet, hogy mondanom kellett volna valamit, de én épp a szeplőit számolgattam. Az arcát megszórták virágmagokkal, esetleg csillagokkal, vagy lespriccelték festékkel. Ezt még nem döntöttem el.

Összemosódtak a szeplők. Elmozdult az arca. Nagyon gyorsan mozgott. Lejjebb siklott a tekintetem, rózsa szájára, tátogott. Hatalmasra kinyitotta a száját, és nyelve is mozgott.

Kiabált.

Nem hallottam a sikításoktól a fejemben, forrt az agyam, égett a szemem, zakatolt a szívem.

Egy tenyér csattant rohadt nagyon az arcomon. Kibaszottul fájt most már az arcom is.

De legalább elmulasztotta a szörnyű sikítozást, hallhattam ahogy azt üvöltözi:

- a PiCsáBa Is, cAS! MonDJ MáR vAlaMiT!

Még mindig a csuklómat szorította, arra vigyázott, hogy a vágásokhoz ne nyúljon.  Félt attól, hogy még jobban fájni fog. Vagy maguktól a vágásoktól.

Tudom milyen, régen én is féltem.

~

- Fél órája itt ülök veled. A kibaszott depressziós zenéd még mindig a hátam mögött sír. Te meg még mindig úgy nézel ki, mint akinek a lelke elhagyta a testét.

Talán így volt. Deanről mindig tudtam, hogy okos, de meglepett. Megfejtette a rejtélyt.

- Elmegyek amint válaszolsz egy darab kérdésemre. Miért? Mármint, mindenkinek van valami oka, érdekel a tied – egészen nyugodtan formázta a szavakat.

Elmondjam neki? Ne mondjam? Mindig utáltam dönteni.

- Hallok hangokat. Hangosan és szinte sikítozva. Idegen nyelven. Naponta többször. Csak ülök és hallom.

Elmondtam. Már szinte hallottam a mentők szirénáját.

Ötletem sincs milyen képem lehetett, de az tuti, hogy elég szánalmas ahhoz, hogy a srác megcsókoljon.

Nem ez volt az első… de, ez volt az első amikor tényleg, engem, az igazi engemet csókolt.

Úgy döntöttem,  inkább nem fogom neki elmondani, hogy eddig egy árnyékkal smacizott.

- Megoldjuk. Semmi baj, megoldjuk. – Kicsit távolabb húzódott és szomorúan mosolygot.

Na, itt borult a bilim.

- Nem-m-m. Dean ezt nem le-le-lehet – szipogtam. – Va-valami ba-aj van vel-lem, aaaz o-orvosok nem s-segíthetnek.

Megához húzott és megölelt.  Erre volt szükségem. Végig csak bele akartam fúrni valakinek a vállába a fejem, hogy a ruháját össze -taknyozhassam,  -könnyezhessem.

A sikítások újra elkezdődtek. Ignoráltam őket.  Jobban lefoglaltak Dean szavai, amiket tisztán nem értettem, de már csak a hangjának csilingelése segített.

Valamennyicskét. Jó, nem sokat. De azért közrejátszott.

- Semmi baj, angyalom. Én itt vagyok. Ketten meg tudjuk oldani – nyugtatott.

Kezdtem elhinni, ha az ő szeplői, és az én vágásaim összefognak nem fogunk akkorát koppanni.

- Meg tudjuk oldani – ismételtem.