~ c a l m d o w n

~ Mormor (Sebastian Moran x James Moriarty) ~  Sherlock fanfiction ~ slash ~ novella ~  Hurt/Comfort ~ dirty talk ~ 16+ 

 ~Moriarty kicsit ideges.

A szomszéd szobából olyan hangok hallatszottak mintha épp egy elefánt tartana parádét a többi ormányos ismerősével. Valószínű, hogy semmi sem maradt egyben. A különböző dolgok eltörésének zaja bajos melódiát komponált, hozzá a morgások, és szitkozódások furcsa ária ként hatottak. Minek az embernek színházba járni ha otthon is ez várja?

Sebastian Moran, épp egy izgalmas regény végén tartott, most az egyszer megengedte magának ezt a fajta kikapcsolódást. A lebilincselő történet egy tömeggyilkos felkerítéséről szólt, annyira nem volt nehéz beleképzelnie magát. Természetesen a bűnöző szerepébe.

A csörömpölés melódiája kezdett hangosodni, úgy néz ki a karmester ma elemében volt, Sebastian épp nem. Kevéske lelkesedéssel, de letette a csöppnyi éjjeliszekrényére a vaskos könyvet, kikecmergett a párna és takaró örvényéből ami az ágyon keletkezett, majd belebújva nem épp férfiasan bolyhos mamuszába elkecmergett az ajtóig.

Vadállatot nem talált a nappaliban, csak egy alacsony, sötéthajú férfit, aki épp egy kifejezett kecses mozdulattal lerúgta a tévét a komódról. Seb felszisszent, és bár könnyen vásárolhattak volna öt készüléket is egyszerre, azt mégis az évfordulójukra vették.

De ami elment az elment. Mindig minden elmegy.

Akkor különbség azért mégsem volt, az elefánt és Jim Moriarty között. Jó talán az, hogy egy állat nem tudott volni ilyen cifrán káromkodni. Csak úgy köpködte a szavakat, Sebastian érezte, hogy a levegő vibrál tőlük.

A szőke férfi az ajtókeretnek dőlve, keresztbe tett karokkal, gúnyos mosollyal figyelte a másikat. Viharként tombolt a nappaliban, a Törés Melódiája egyre hangosabb és intenzívebb lett.

Jim nem kelt ki magából, csak önmaga volt. 

Sebastian párszor elgondolkodott, hogy ez egészséges-e?

Aztán a célpont a megfelelő helyen volt, és meghúzta a ravaszt. Ennyi ideig tartott társa épelméjűségének megkérdőjelezése.

Aki a kandalló felé tartott, igen heves léptekkel igyekezett felgyújtani magát, vagy a házat. Zavarodott tekintete, és kusza arca semmi jóra nem utalt, ahogy belenézett a nagy vöröses-sárgás szörny szemeibe.

- Az a kibaszott piromániád!

Sebastian Jim mellett termett, mintha mindig is ott lett volna. Csak pár lépés választotta el őket a kandallótól és a benne lakozó ragyogó sárkánytól, minek karmai ki- kinyúltak feléjük.  

Kezeit a másik derekára kulcsolta, a drága öltöny szövete ismerősen hatott, az egész helyzet ismerős volt. Ezt már párszor eljátszották.

Játék, mi? Jim szeretett játszani.

Jim Moriarty ahogy megérezte az ujjak keretét derekán hirtelen elfelejtette mit akart csinálni. Mintha ott se lett volna a gondolat, egyáltalán mit is tett eddig?  Indulatok hullámai csapdosták a felszínt, amit eddig tett az semmi ahhoz képest amit elképzelt, hogy fog csinálni. Micsoda gyönyörűséges látvány jelent meg előtte!

Viszont Sebastian ujjai ahogy a derekán, majd a hasán játszották zongorajátékukat elfeledtette vele ezeket a képeket. Csak elkenődött drága festmények voltak. (Amikért egyébként elbűvölő összegeket szoktak fizetni.)

Fel sem fogta, hogy eközben a szőke tigris, már öltönye arany gombjai körül kotnyeleskedett, akarva-akaratlanul válla kényelmetlenül megrándult. Az utóbbi időben sokszor történt ez, Seb azt mondta neki, egyik régi barátja is innen jutott el az őrültekházába.

„De ne aggódj” mondta, és ledobta a parázsló cigarettát a tetőről. „ ,ha te mész, én is.”

Jimnek meg kellett volna nyugodni, de időközben eljutott oda, hogy bevallja saját magának, valami nincs mostanában rendben. Mármint vele, velük sosincs semmi rendben, de ez most más. Nem a pink-alsót-veszek-fel-a-vörös-helyett más, hanem a fejében történt valami drasztikus dolog, amiről úgy néz ki elfeledkezett.

Észrevette, hogy a memóriája sem állt két lábon mostanában.

Ő sem állt két lábon.

Mielőtt Jim felfogta volna, hogy egyáltalán nem lát semmit ezzel együtt megszédül és összeesik Sebastian már el is kapta.

Meg sem remegett a bérgyilkos keze, az ő bérgyilkosának ezt nem is volt megengedett. Ki hallott már egy olyan katonáról, aki nem bírta el a legnagyobb sújt ami ránehezedett?

Neki jelenleg Jim Moriarty volt a legnagyobb terhe.

Ez a bérgyilkos olyan óvatossággal tartotta szerelmét, mintha hamuból lenne, és akármelyik pillanatban elsodorhatná a szél, át a bús mezőkön és nyugtalan óceánokon.

Nyugtalan óceán…

Az ez egész csak egy nyugtalan óceánról szólt, ami nem tudja mit kezdjen magával ezért káoszt okoz, a nyílt vizeken, a partokon, a városokban, mindenhol ahova elér. Szép, de halálos és nem tudja senki mi lakozik benne.

Kivétel volt egy Sebastian nevű búvár, aki akár a  legsötétebb repedésekbe is bemerészkedett. Így hát megkérdezte.

- Mi a baj?

Sötét, selymes hajjal bevont tarkóját bámulta a férfinak kit karjában tartott. Nem látta az arcát, de így is tudta, most nincs mit néznie rajta. A kerek fekete szemekből lehetetlen kiolvasni valamit, a vonásai pedig olyan semmilyenek voltak ezekben a pillanatokban, hogy azt a fal megirigyelné.

Csak szája mozgott, betűket formált, rekedt suttogásként távoztak ajkai közül.

 - Eeees, shháá.

Sebastian mindent értett.

Miért nem lőheti le egyszerűen csak azt az embert? Végleg minden problémájuk el lenne intézve.

„Akkor nem lenne mivel játszanom. Azt akarod, hogy még jobban unatkozzak, Seb?”  jutottak eszébe Jim szavai.

„Félek, hogy akkor szó szerint felgyulladna London, de még Anglia is.” válaszolta meg a költői kérdést, és beleharapott a reggeli pirítósába.

„És te lennél aki a gyufát gyújtotta.”

„Te meg aki eldobta.”

Ezzel meg is tárgyalták miért nem fogják megölni a közeljövőben a detektívet. Sajnos. Pedig egy külön fegyvert tartogat neki.

Sebastian remélte, hogy egyszer eljön a nap, majd az égitest verőfényesen fog ragyogni, és csiripelő madaraktól zajos a város egy pillanatra megáll mikor meghúzza a ravaszt.  Akárcsak egy szép álom.

És vissza a valóságba, hol az idegileg kikészült Jim várt rá a karjaiban.

Ahogy felkapta és elvitte hálószobájukba ismét csak elcsodálkozott, hogy milyen apró egy ilyen hatalmas ember.  Ez volt, a bűnözőzseni nagy titka, mindenkivel elhitette, hogy ő egy nagy valaki. Közben Moran gond nélkül karjaiba vette.

- Járni tudok, azonnal tegyél le.

Felháborodott a tenger.

- A faszt tudsz járni.

Nyugtatta a búvár, és elvitte az ágyukba és ahogy belefektette a sápadt gazfickót egy pillanatra megdermedt.

A szőke férfinek csak most tűnt fel.

Nekik a hófehér párnahuzatukat halvány rózsák tarkítják. Ennek az égvilágon semmi jelentősége nincsen és nem is lesz, de hirtelen sokként érte.

Rózsaszín rózsák.

Eltartott egy fél pillanatig míg Sebastian feldolgozta, hogy eddig ezt nem dolgozta fel.

Vajon hány ilyen apró dolog felet suhanhat át a tekintetet egy embernek?

Vajon Jimen is csak ilyen apró dolgokat nem vett észre?

És mint minden alkalommal ahányszor megpróbált valami ilyesmi mélyen szántó dolgon elgondolkozni, Moriarty, megragadta csuklóját és berántotta az ágyba.

Elengedte magát és lehullt a rózsakertbe.

Jim elégedetten vigyorgott amint fél centire került egymástól az arcuk. Mohón csillogott a szeme, és hirtelen nem is tűnt olyan sápadtnak.

- Megjátszottad.

Az állítása abban a pillanatban biztos lábakra állt, hogy Jim ajkaival kis híján felfalta.

Vékony, hosszú ujjaival  beletúrt a szőke bozótba, Moriarty mindig úgy gondolta, hogy a bérgyilkos fején arany búzamező terpeszkedik. A szeme a hozzávaló ég, szája pedig a nap. És imádta ha a nap forró csókot lehelt az arcára.

- Persze, hogy megjátszottam. Viszont attól még ideges vagyok.

Jim sokat mondó mosolyára Sebastian egy sokat mondó tekintettel válaszolt.

Feltűnés nélkül tépte szét szinte a másik öltönyének arany gombjait, és húzta le válláról a fekete borítást. A nyakkendő volt a kedvenc része, azzal annyit lehetett szórakozni ameddig bírta, és miután lekerült az illetőről sem unta meg. A mellény és a fehér ing mintha ott sem lett volna, olyan gyorsan kerültek a szoba másik végébe. A nadrág és egyebek már maguktól lekerültek.

Jim rájött, hogy neki egész nap csak ez kellett. Seb. 

Pár szó alapján tökéletesen megértette mit akar, heves nyugalmat.

És ahogy a tigrise hideg kezei végigpásztázták teste vonalait, hajlatait, az ujjak ahogy végigszántottak az izmain, minden egyes mozzanat megbizsergette. Egyáltalán, hogy épp most került le mindkettejükről az utolsó zavaró tényező is megbizsergette.

Egymással táncot jártak a párnák között. Koreográfia nélkül vetették bele magukat a táncparkettbe.

 Vadak és szabadok voltak.

- Seb, lenyugodtam.

- Az jó, Jim.

Sebastian szálkás lihegése belehasított a hajnal némaságába.

A felcsörrenő mobil úgy szintén.

That´s hot! It´s tasty, It´s like  a cupcake…

Moriarty az éjjeliszekrényre terített zakójának zsebébe nyúlt a telefonért. Unottan a nyomta meg a zöld gombot, és épp ilyen unottan szólt bele. A csevegés alatt Jim többször is apró mosolyra húzta a száját. Fél percig sem tartott a beszélgetés, a „Küldöm a legjobb emberemet” mondattal zárta le.

Jim nagyot sóhajtva nézet Sebastianra.

- Dolgod van tigris, az orrszarvúnak van egy kis problémája egy bizonyos személlyel.

Sebastian soha nem értette miért kellett „orrszarvúnak” hívni a férfit, de most inkább nem akadt fent ezen.

- Na és ki a célpont?

Hosszú vigyor terült el az ördögi férfi arcán.

- Mycroft Holmes. A többit átküldték mail-ben.

Moran meghökkent a név hallatára, de beletörődött és automatikus rávágta:

- Végül is, csak egy újabb munka.