~Ilyenkor előfordulnak a csodák

~A kis Dean és Sam ajándékot kap apjuktól Karácsonyra. 

~Supernatural ~ fanfiction ~ fluff ~szösz ~kid! Dean és kid!Sam 

Boldog Karácsonyt!

Dean öt éves korától szívből gyűlöli az összes ünnepet. Valószínű, hogy nem így lett volna, ha apja tudomást vesz a Karácsony vagy Halloween létezéséről, és nem neki kell mindent megtennie, hogy legalább öccse boldog legyen ilyenkor.

Ezeken a napokon sajátította el a káromkodás összes fortélyát, miközben a kis Sammy azt hitte valami idegen nyelven morog, és azt kérte tanítsa meg rá. A kis Sammy. Neki bezzeg soha nem volt semmi gondja, az élet igazságtalan.

Az idősebbik Winchester a tízedik Karácsonyára már teljesen elsajátított minden szitkozódást ami csak létezik. Mikor apja bejelentette az ünnepi vacsora közepén, hogy sürgős dolga van Dean megtanulta egymással igen színesen párosítani ezeket a kifejezéseket. Rendkívül kreatív gyerek volt a lelke legmélyén. A lelke tetején viszont egy katona.

„A puska és az ajándékotok az ágy alatt. Vigyázz az öcsédre, tudod a dolgod.” 

Akkor is így búcsúzott el tőle, se puszi, se ölelés, csak tudod a dolgod.

Ő mindig tudta a dolgát.

Sam csak értetlenül figyelte ahogy apja magukra hagyta őket Karácsony estéjén, könnyektől csillogó nagy barna szeme szomorúan figyelte a motelszoba becsapódó ajtaját.

 Dean oda se nézett. Túl sokszor látta azt a képet, hogy még Karácsonykor is végig tudja nézni.

 Inkább megpróbálta megfejteni mi az a narancssárga valami a kínaijában. Miután nem járt sikerrel, és öccse szipogása is kezdte kikészíteni, benézett az ágy alá ahol a fegyver mellett két hanyagul becsomagolt dobozka is várta.

Mosolyogni kellett. Karácsonykor.

Sammynek adta a zöldet, magának pedig a piros csomagolópapírral betekert tárgyat. Tulajdonképpen fel sem akarta bontani. Minek? Kit érdekel mi van benne? Az esetlen ragasztószalag és gyűrött papír már így is valami örömfélét varázsolt rá.

Csak ült az asztalnál és bámulta, annyira elragadta a pillanat varázsa, hogy észre sem vette amint öcsikéje kiéheztetett ragadozó módjára tépte fel a réteget ami ő és zsákmánya útjába állt. A vadállat.

Sokkolt sikkantás surrant ki Sammy száján abban a pillanatban mikor meglátta mi bújik a tenyérnyi dobozka alján.

Szeme úgy csillogott mintha az a valami fényt árasztana, pedig nem így volt. Dean még sose látta azelőtt öccsét ennyire… elvarázsoltnak? Egyszerűen ragyogott.

Szó szerint.

Sam szemei világítani kezdtek, a fiú közben olyan édesen nevetett mint még soha, a levegőbe kalimpált kezeivel miközben belőle dőlt a fehér fény. Az „ijesztő” gyenge kifejezés volt jelen helyzetben, mármint az öccse világított. Egy olyan gyors mozdulattal vette el tőle a dobozt és zárta vissza a tetejét akár egy gepárd.

 Meg sem nézte mi van benne, a fagyos rémület nem engedte. Miért akarná egyáltalán tudni miért világít kistestvére? Ilyeneket egyszerűen el kell süllyeszteni mélyre, nincs kérdés, nincs válasz, nincs következmény. Tulajdonképpen ez alapján működött az egész élete.

Miután elkobozta Samtől az ajándékot öccse nem szólt hozzá egész este. Nem tudta ez jó vagy rossz. Három óra kiadós tévé nézés  után eltette aludni testvérét és próbált nyugovóra térni.

Próbált.

Helyette bemászott az ajándékért az ágya alá, mert azután a furcsa dolog után próbált megfeledkezni róla.

Ismét csak, próbált.

Helyette engedett a gyerekes csábításnak és kinyitotta a sötét fadobozkát. Hát mit ne mondjak, nem kicsit csalódott amikor meglátta a fekete tollpihét az alján pihenni. Egy horkantást követően visszazárt a dobozt.

„Hello Dean Winchester.” visszhangzott a fejében, leginkább elfojtott sikításhoz tudta volna hasonlítani.

Felnézett. Nappali világosság töltötte be a szobát, furcsa alak állt előtte, bőre és ruhája fényből állt, nem volt arca mégis olyan békésnek és kedvesnek tűnt. A fehérségbe szénfekete szárnya rondított bele.

Kellett volna, de nem tudott félni tőle. Azt sem tudta ki vagy mi ez, minek félni tőle, hisz olyan bájos…

„Castiel vagyok, az úr egyik angyala.” Egy néma sikítása, pont így hangzott.

Lehetetlen. Egy angyal. Igazi. Angyal. Előtte á

„Az őrangyalod vagyok kisfiú, én felelek érted.”

A francokat, ő  felel magáért.

„Mindenkinek van angyala, csak nincs mindig szükség rá, nem fogok jönni a legkisebb bajnál, számolj vele. Nem várhatod el tőlem.”

Hirtelen nem is volt olyan bájos az angyal.

„Egy nap még találkozunk Dean Winchester.”

A fényesség eltűnt, a sötétség vette át a helyét.

És ekkor kinyitotta Dean a szemét, párnába süppedve, vastag takaróval bebugyolálva, teljesen átizzadva hatalmas mosollyal az arcán.

Szép kis álom volt.

~ 

- Szóval valami Castiel hozott ki a pokolból? – tanakodott Dean Winchester miközben tompa kését csiszolta. Egyedül volt a szobába, a kislámpa fénye alig segített az éjféli sötétségen, belenézett a világításba. Akaratlanul is egy régi, homályos emlék derengett fel neki. – Castiel… Miért olyan ismerős ez a név?