~Összetört

~miután sherlock öngyilkos lett, john kishíján beleőrült. 

~Sherlock fanfiction~angst~novella~pre-slash~hurt-comfort

John Watson sírt. Egyedül állt a temetőben, és zokogott, mint egy gyermek. Arca eltorzult, a könnyek patakzottak szemeiből. Nem tudta megállítani őket. Valójában nem is akarta. Feje lüktetett, szíve hevesen dobogott. Nem vágyott másra csak arra, hogy ennek vége legyen, hogy a legjobb barátja ne legyen halott. De mégis az volt. Ez ellen nem tudott semmit tenni, nem tudta feltámasztani a holtakat, bárcsak.

- Állítólag mindenkinek jár egy csoda – mondta remegő hanggal a sírnak, Sherlock Holmes sírjának. – Én azt szeretném, hogy Ő ne legyen halott, ez legyen az én csodám.

Lerogyott a csontszínű, néhol zuzmós kőpadra, a lábai már nem bírták tovább.  Ősz volt, csípős szél járta körbe a temetőt. A fákon már csak pár helyen lehetett fölfedezni narancs, vagy épp barna színű leveleket. A nap arany fénysugarai átszelték a levegőt, majd megpihentek John Watson elnyűtt arcán.

minden annyira gyorsan történt, az utolsó beszélgetés, a pillanat, olyan hirtelen suhant el a feje fölött, hogy fel sem tudta fogni. Valójában, még mindig nem tudja felfogni. Ahányszor felkelt várta barátja hívását, egy üzenetet, akármit. Újra hallani akarta Sherlock Holmes lekezelő hangját, ahogy szidja őt, vagy elmagyaráz egy érthetetlen dolgot. Ez volt az, ami hiányzott neki. Szerette volna, hogy újra öntelten rámosolyogjon, elkeseredetten, esetleg izgatottan nézzen. Hogy fellelkesülve kutakodjon a helyszínen és vizsgálja a halottakat. Hiányzott neki még a hűtőben lévő agy is, amin mindig morogtak Mrs. Hudsonnal. Már nem akart semmire sem gondolni, túl nehéz volt neki… létezni.

Eddig a sírt bámulta, nem is akart másfelé nézni. De amikor neszt hallott jobbról arra pillantott, csupán egy árva tölgy állt ott, az viszont nem mozgott, és ő határozottan emberi léptekre lett figyelmes. Lábai még mindig remegtek, de ennek ellenére lassan elsétált a fáig, és mögé lesett. Sherlock Holmes állt ott, és őt nézte.

-:-

John Watson felriadt. Szemei felpattantak, az erős fény miatt pedig hunyorogni kezdett. Egy nehézkes mozdulattal felült az ágyán, majd körbenézett. A hamuszürke falak miatt rátört a szorongás érzete, nyikorgó, vaskeretes ágya idegennek hatott, a mellette lévő fekhely pedig üresen állt. Remegett és folyt róla a víz, ismét rosszul érezte magát ébredés után, ez már nem az első eset volt. Pár pillanatnyi tétlenkedés után rájött, hogy miért volt libabőrös. Az erkélyre nyíló ajtó ki volt tárva, hűvös levegő járta körbe a szobát. Belebújva papucsába komótosan kisétált. Megtalálta szobatársát, a korlátra támaszkodva egy cigarettával a kézében.

– Ismét az álom? – jött a kérdés a nő felől. John aprót bólintott és rádőlt a rozsdás korlátra. Elnézett a távolba, a fenyőerdő mögé, csupán a nap, aranyló színei látszódtak, az egész tájon elnyúlva összemosódva a zöld árnyalataival.

– És te, miért nem alszol? – kérdezte. Catharina csak vállat vont. Mindketten elnyűttek és fáradtak voltak. Vonásaik megnyúltak, szemeik alatt vastag karikák húzódtak.

– Amióta itt vagyok, csak rosszabb lett minden – jelentette ki nyersen. – És neked sem jobb – John elfintorodva nézett szobatársa - valaha – mogyoróbarna szemeibe, mára már csak kivágott és elkorhadt fatörzseket látott benne. – Ne tagadd, amióta itt vagy csak egyre többet gyötröd magad, egyre rosszabb – Catharina kicsit felnevetett, nem az örömtől. – Ez a hely az őrülteknek van – A nő megfordult és körbemutatott  szobájukon meg a régi épületen. – Szerinted te az vagy?

–  Erre már rég nem tudok válaszolni – John ismét üres szemekkel nézte, az eléjük festett tájat. A nő elnyomta a cigarettát és a csikket ledobta a magasból.

 – Akkor én elmondom – A beszélgetésük alatt először fordult a szőke férfi felé, hogy egyenesen a szemébe mondhassa. – John Watson, nem őrült. Catharina Risorvus, sem őrült. Mi nem vagyunk azok, csak meggyötörtek – A férfi nem válaszolt, nem tudott, úgy érezte, egy baltát vágtak a lelkébe, hogy az kettéhasadjon. – Amióta csak hétvégén járhatsz ki a temetőbe, azóta teljesen elnyelt téged az a szenvedés, ami itt van, eddig harcoltál ellene. Nem gondolod, hogy ennek változnia kellene? – John jelen pillanatban csak arra gondolt, hogy kiugrik az erkélyről. Körülbelül hét méter magasan lehettek…  

– Figyelj, ezt már elmagyaráztam neked, legalábbis megpróbáltam. – Hangja tompa volt. - Beleőrültem a legjobb barátom elvesztésébe, fogadd el, én már megtettem. Felforgattam a szobát, letéptem a tapétát, széttörtem mindent azon a helyen, megpróbáltam elpusztítani az emlékét – John nyelt egy nagyot, ismét a könnyeivel küszködött. – Ott álltam szakadó esőben a temetőben, a sírnak üvöltöztem, hogy „Sherlock Holmes él!”. Értsd végre meg. Nem csak szórakozásból kerültem ide. – Ökölbe szorította a kezeit, és felnézett a magas nőre, az lesokkolt arccal bámulta őt.

– De…

– Semmi de. Mi megőrültünk, talán.

– Szerintem nem.

– De igen.

Nem bírta tovább, útjára eresztette, az idegesség szülte könnycseppet. Catharina megölelte őt. A nő is sírt. Valószínűleg eszébe jutottak a fiai. Pedig mindig, hogy kerülte John ezt a témát, és mégis, egy ilyen feszült reggelen vitatták ezt meg. Ismét.

– Szerintem, Sherlock Holmes él – súgta a fülébe Catharina. Az idő megdermedt egy pillanatra, megszűnt a világ létezni pár másodpercre és kellemes remény árasztotta el John Watsont. Rázkódott a teste, de nem a sírástól. A férfi nevetett. A nő hátratántorodott és riadtan bámulta, a kacagó szobatársát.

John nevetett. De nem örömében, el volt keseredve, és már semmi ereje nem volt sírni. Túl sok könnyet eresztett el az utóbbi időben,  szinte kiszáradt.  Rátámaszkodott a korlátra és kihajolt, feje csak lógott, testében sem feszültek az izmok. Lábai remegtek, végül pedig használhatatlanok lettek. Még mindig nevetett, bár inkább szenvedés sikolyaira hasonlított.

Catharina rémülten állt, végül halkan megszólalt: - John, nyugodj meg, ez nem te vagy

A férfinak, a reményvesztett kacagások között sikerült kinyögnie:

– De… ő meghalt… én is – Lecsúszott a korlátról, és a hideg márványon rázkódott tovább összehúzódva.

– Hívok segítséget! Ne csinálj semmit! Maradj itt – parancsolta Catharina, beszaladt a szobába majd ki a folyosóra.

Látod, kell a segítség. Mert megőrültem.

Három nő és egy sötétbarna hajú férfi rontott be a szobába pár pillanat múlva. John nem látta az arcukat, csak Catharináét. Pontosan olyan volt mint Hulk. Kibújt a saját bőréből, és valami mássá változott. Egy kontrolltalan, elkeseredett őrültté. Nem ismert magára. Ő volt John Haymich Watson, az orvos, a leszerelt katona, a megfontolt férfi, a megbízható barát. Most? Csak egy volt a többi őrült közül az épületben.

Nem látta, az arcokat, csak a szemeket. A megvető pillantásokat amikor rákötözték a hordágyra, majd végigtolták a hosszú fehér folyosón. A plafont bámulta. Ott nem volt semmi nyugtalanító, csak a fehérség és a pár méterenként felbukkanó lámpák. Egy ajtó kitárult, áthuppantak a küszöbön és betolták a szobába. Két ápolónő kilazította a szíjakat amik az ágyhoz kötözték. Elfuthatott volna, de nem tette. Annyi mindnet nem tett meg, pedig rá esélye. Megmenthette volna a barátját, nem tette. Új életet kezdhetett volna, de nem tette.

Csak most vette észre, hogy a kínzó nevetése elmúlt. Erőtt vette magán és felült  a hordágyon, körbepillantott. A falak fehérek (mint az épület szinte összes helységében), középen egy szék meg egy heverő volt.

Ez az a hely ahol beszélgetnek velünk, pedig most többre lenne szükségem.

Felállt, lábai még mindig remegtek. Úgy érezte a tüdeje szétreped, levegőre volt szüksége. Ablak. Nem volt a szobában ablak, az egyetlen kiút a fémajtón át vezetett. Ami épp kinyílt. Belépett rajta egy hozzá képest magas, göndör, sötétbarna hajú férfi orvosi köpenyben. Arcát eltakarta a védőmaszk amit akkor szoktak feltenni ha a beteg fertőzött. Kék szemei őt mérték végig, sütött belőlük a meglepettség. Végül leült a székre.

– Beszélgessünk egy kicsit – szólalt meg mély, reszelős hangján a férfi.

Neki viszont semmi kedve nem volt társalogni, főleg nem olyannal, akit ezért fizetnek. Ennek ellenére leült a heverőre, de szigorúan nem nézett az orvos szemébe. Nikotin szagát érezte.

– Mi okozza ezeket a kitöréseket? – kérdezte. A hever anyagát kezdte el szorongatni, így csökkentve a stresszt ami kínozta.

– Tudja maga azt nagyon jól – válaszolt.

– Alig két órája érkeztem csak meg, pár éve nem jártam erre, kérem világosítson fel – Felelte az orvos. John megmert volna esküdni rá, hogy a férfi a védőmaszk mögött mosolygott.

– Tudja mit? Vége – jelentette ki nagyot sóhajtva.

– Tessék?

– Mondom vége, – körbemutatott és az orvos felé fordult. – ennek az egésznek. Magamra sem ismerek az utóbbi időben, úgy viselkedem mint egy őrült. Tudja mit? Valójában csak feladtam. Nem bírtam tovább erős maradni. Pedig katona voltam, erős férfi, túléltem egy háborút. Viszont a belső harcomat nem zártam le, még mindig tart. Ennek lesz vége, nem akarok többé Sherlock Holmessal foglalkozni, ezért most el is mehet. – A féri megkönnyebbült, úgy érezte ettől a monológtól felszabadult.

- Várjunk csak egy pillanatot, megéri még időt szánni rám – Az orvos levette a maszkot. Ő volt az.

John hátrahőkölt. Szíve szinte felrobbant, épp úgy mint az agya.

Ott ült előtte Sherlock Holmes.

A barátja.

A halott barátja.

Összetört. Ebben a pillanatban érezte úgy, hogy ezzel már nem tud mit kezdeni. Üvölteni, sírni, nevetni volt kedve, meg akarta ölelni és képen törölni „halott” barátját. Végül csak annyit mondott:

– Hogy tehetted?

– Muszáj volt – válaszolt az igazi hangján. – Nem volt más választásom. - John felállt és pofonvágta Sherlockot. Majd újra. És ismét. Csinálta volna tovább, de hirtelen elfogyott az ereje és barátja nyakába borult. Keze már sajgott, de erősen megölelte az orvosi köpenybe bújt nyomozót. Mindkettejük arca vörös volt, bár eltérő okokból. Tüdejük egyszerre kezdett el emelkedni, szívük is egyszerre dobbant, arcukat belefúrták egymás hajába, csakhogy ismét együtt lehessenek. A két barát. Újra megtalálták egymást, az élet összezavarodott vizében.

– Ide kerültem miattad – Mondta John, majd elengedték egymást. Most látott először magbánást Sherlock, valószínűleg könnyektől csillogó szemében amióta itt volt. Helyes, gondolta.

– De legalább bebizonyosodott, hogy nem vagy  őrült, hisz élek – A göndör férfi vigyorgott. Istenem, hogy hiányzott már Johnnak az a vigyor!

– Ó igen? És most mit csinálunk? Visszamegyünk a Baker Streetre és éljük tovább az életünket mintha az a két év meg se történt volna? – John hangjában furcsa öröm és szomorúság keveredett. Arcizmai megfeszültek, szemei még mindig könnyekben úsztak.

- Pontosan.