~Hallelujah

~Before my fall, after your lift

I swore I heard you say the Hallelujah

~ Supernatural fanfic ~ Destiel ~ szösszenet, 780 szó ~ pre-slash ~ ansgt, fluff, hurt-comfort ~ songfic(féle)~A MÚZSA EZ A CSODÁLATOS DAL

 Az Impala vett egy éles kanyart, befordult ismét, majd egy sötétbe öltözött utcán haladt át.  A kocsi hirtelen lefékezett, és a két vadász fejvesztve rohant be egy düledező, elhagyatott kocsmába.  Felfegyverkezve törték be az ajtót, majd belépve az épületbe sem álltak meg, bakancsaik dübörgése betöltötte az összes szobát ahol jártak. Felkutatták az egész helyet. Végül megtalálták a pince lejáratát, sokatmondó pillantást vetettek egymásra, ezt követően óvatos léptekkel lesiettek a sötét helységbe.

      Vöröses fény terpeszkedett a forró szoba közepén. Egy angyalcsapda. Benne Castiel hevert. A két vadász eloltotta a tüzet, ami heves páraként maradt körülöttük, ismét sötétségbe borult minden. Sam felkapcsolta a három elemlámpát, addig Dean a vérben heverő angyallal foglalkozott. Nem reagált a jelenlétükre, összevert és zúzódásokkal teli teste nem bizonyult jó előjelnek, alig-alig nyögdécselt valamit. 

     Az idősebbik fiú letérdelt és ölébe fektette az elernyedt testet. Reménykedve kezdte szólongatni barátját, de az csak nem válaszolt. Fentről lépések hallatszottak mire elhallgatott. Sammy pattant fel, hogy elintézze feltételezhetőleg azt a démont, aki ezt tette Castiellel. Harc moraja csendült fel a földszintről. Dean eközben csendben beszélt Castielhez, akinek még a sötétben is fényesen ragyogtak kék szemei, bár egyre halványabban. Kezdte feladni a reményt, két vérrel borított angyalpenge hevert mellettük, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudja az Cas vére. Ami még félhomályban is látszólag mindent vörösesre festett.

     Deant kirázta a hideg ahányszor belegondolt mi fog azután történni, hogy Castielnek szép lassan kifolyik az összes vére és a halálos sebek megteszik hatásukat. Viszont megnyugtató szándékkal mosolygott le a kezei közt pihenő angyalra. Érezte, hogy minél több szó hagyja el a száját, kérlelések és ösztönzések, annál elkeseredettebb lesz a hangja. Egyre kevesebb a remény, hogy Castiellel az oldalán távozik innen. Végül az elkeseredés haraggá változott.

    - A francba is Cas! Legalább mondj valamit! Akármit, nekem mindegy, csak… - elcsuklott  a hangja. – csak ne halj meg. - egész testében remegett, de annál súlyosabb volt minden, hogy sírjon. 

      Nem kapott választ.

    - Cas… akármit megteszek! Csak mondd és csinálom. Cas, kérlek – Látta, hogy  a szemei még mindig ragyogtak, halványan de fénylettek. Volt még remény, mindig volt remény. Ekkor eszébe jutott. – Castiel, leszek a porhüvelyed. Felajánlom a testem, hogy te élhess… nem hagylak meghalni. Még egyszer nem halhat meg senki miattam! – Az angyal szemei tágra nyíltak, szomorúan pillantottak a fiúra.

     - Ezt nem kérhetem… Dean… nem tehetem. Lehet… lehet, hogy bele is halnál. – Keserves nyöszörgés volt csupán, viszont a fiú tisztán értette, de nem tágított.

    - Nem érdekel Cas. Elhiszed, hogy nem izgat? Itt az ideje, hogy ne mások áldozzák fel magukat értem. – Visszanyelt egy feltörő zokogást. – Ha én nem lennék, te most nem feküdnél itt. Valahol fent partiznál a mennyben a többi angyallal és rajtunk röhögnétek. Szóval nem érdekel semmi sem, csak maradj életben. Meg lehet oldani, hogy egyszerre uraljuk a testet… tudod, mint egyszer Gadreel Sammyvel.  Boldogan élhetünk tovább. Minden ugyanolyan lesz, semmi sem változik.

        - Belehalhatsz – nyögte Castiel.

    - Mondtam, hogy nem érdekel és nem tudod megváltoztatni – Dean lehunyta a szemeit. – Igent mondok neked Cas, lehet az én testem a tiéd, jöhetsz, elfogadlak, beleegyezek… Igen.

     Látta a fényességet, látta a Mennyeket, egy angyalt látott, egy tündöklő, fenséges teremtményt aki kezeit nyújtja felé. Ő pedig megragadja, majd elönti egy fájó ám kellemes érzés. Minden porcikájában ott van, eggyé válnak. Castiel beléolvad akár az izzó vas. Hatalom, tündöklés és dicsőség, ilyennek látszott az angyal amikor megfogta a kezét, ám minél jobban eggyé váltak… csalódás, elbukás és  fájdalom. Castiel belül teljesen össze volt törve, a kínok kínját élte az a sok szenvedés amit Dean látott, és volt ott egy másik érzelem is. Egy sokkal erősebb és gyönyörűbb, eddig észre sem vette.

     A fény amely belőle sugárzott fokozatosan kezdett csitulni. A zaklatott angyal megtalálta benne a helyét és átvette az irányítást. Dean túlélte. Még mindig ott volt a saját testében csak nem tudta mit csinál, de élt! Viszont valami nem stimmelt, érezte ahogy lassan elgyengül. Nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy valószínűleg lassacskán fog meghalni a saját elméjében, Castiel élt.

    Így hát leült egy karosszékbe, (ha jól sejtette a régi otthonunkban volt) kibontott egy sört és kényelmesen hátradőlt. Nem tudta mit tesz épp Castiel, de ha ő még mindig itt volt akkor a legnagyobb rendben ment minden. Arcára elégedett mosoly ült ki, mikor feltűnt maga előtt Castiel, régi formájában. Ragyogott, kabátját össze-vissza  dobálta a szobában felkerekedett szél, fekete haja csapzottan állt, kék szemei pedig szomorúan kémlelték a nyugodtan üldögélő fiút.

    - Dean, annyira sajnálom – kezdett bele Castiel, de Dean leintette. Hallani sem akart róla. Úgyis tudott mindent amire az angyal gondolt, hisz ő  neki is épp azon járt az esze.

    - Élsz, nem? - A fiú mosolya még a legsötétebb lyukban is ragyogott volna, csak úgy tündökölt. Ő így volt boldog. - Mindketten tudjuk... tudjuk azt, én nem haltam bele, minden a legnagyobb rendben Castiel. Ilyenkor éneklik azt az angyalok „Hallelujah”.