~We´ll we meet again - Yaoi hét: 1 nap

~A történet a második évad befejezése után játszódik két évvel. Dipper és Mabel felkeresi Bill szobrát.

~Bill x Dipper, Gravity falls~fluff.~ajánlott ZENE, nem muszáj, csak a poén kedvéért~SPOILER (úgy az egész sorozatra)

    A fák között átszűrődött a nyári, erőteljes napfény ami igen megizzasztotta a testvérpárt túrájuk során. Dipper fáradtan pihent le egy kidőlt fatörzsre és letörölte a gyöngyöző homlokát. Sapkájával kezdte magát legyezni, valami levegőhöz jutva. Mabel letelepedett mellé és nagyokat sóhajtva vette elő hátizsákjából a legyezőjét. Dipper felröhögött a kellék látán.

   - Te csak így? – mosolygott a fiú.

   - Én felkészültem. – Mabel hátradobta barna, lelapult háját és elkezdte magát legyezni. – Figyelj Dipper… Szerintem hagynunk kellene a fenébe az egészet.  – Dipper elhúzta a száját, láthatóan nem tetszett neki az ötlet, hogy feladják a keresést. – Mert végül is, mennyi ideje keressük a szobrot?

    - Még csak egy hete, hosszú a nyár – válaszolta makacsul a fiú és hátratűrte gesztenyebarna haját, felfedve homlokán lévő anyajegyeket.

Mabel csalódottan sóhajtott, nem tetszett neki bátyja hozzáállása.

   - Pontosan, ezért szeretnék minél több dolgot csinálni, ez lehetne az első nyár, hogy Mabelnek pasija van – Dipper gúnyosan elmosolyodott, mire Mabel oldalba könyökölte. – Héé! Tizenhat éves vagyok, itt az ideje. Harmadszorra csak szerencsével járok – mondta. Ezután hosszú percekig az erdőt bámulták az erdő rejtett zugait, az elosonó törpékkel és a számos furcsasággal. Mabel végül újra megszólalt. - Az elején még buli volt, de most már úgy érzem kötelesség. Menjünk haza!

Mabel felállt, eltéve legyezőjét és hátára kapva a hátizsákot. Dipper mozdulatlanul bámulta, nem úgy nézett ki mint aki be akarná fejezni „küldetésüket”. Ugyan csapzott haja, derekán lógó kockás inge és összemaszatolt rövid ujjúja, meg lehorzsolt könyökei és térdei láttán az ember azt gondolná elege van az egészből a fiú rendkívül határozott és elszánt volt. Mabelnek tippe sem volt, hogy miért.

    - Menj csak! – intett Dipper köszönés képen Mabel felé. – Én még egy kicsit kóválygok errefelé.

   - Hát oké, de sötétedésre gyere vissza a Kalyibába – mondta Mabel majd eltűnt egy vaskos fa mögött. 

    Dipper felállt és sapkáját visszavéve indult útjára. Mikor már órák teltek el, és a nap csak nem akart lenyugodni, ugyanolyan erővel tűzött a felforrósodott fejére. Bakancsa teljesen sárban állt, a tegnapi esőzések miatt, ha jól látta kiszakadt az inge, sapkája pedig megtetszett egy törpének és kis híján széttépte. Nem állt túl fényesen a helyzete mikor belépett egy tisztásra. Szeme megakadt  egy ismerős alakon, amit már három hosszú éve nem látott. A pletykák igazak voltak. Bill Cipher szobra tényleg itt volt az erdőben. Ő pedig megtalálta. Szája mosolyra görbül a mohás kőszobor láttán.

   - Bill… - suttogta halkan a fiú és közelebb lépett a mozdulatlan alakhoz. – Hát megtaláltalak.

   A háromszög, kalapjával és kezeivel mozdulatlan maradt, nem is számított másra. Dippernek mégis hevesen kezdett kalapálni a szíve a feltörő emlékek miatt amit ez a szituáció idézett elő. Eszébe jutott mikor először látta Billt emberi alakjában, elbűvölte. A jelenet miközben a démon kávét kortyolgatott minden reggel, borzolt szőke hajával. Aztán megjelent előtte a kép amint Bill megkaparintja a hatalmat és teljesen elveszti a fejét. Hosszú volt a történetük, túl hosszú és bonyolult ahhoz, hogy a fiú minden másodpercét fel tudja hirtelenjében idézni.  

     Leült a félig földben levő szobor elé a fűben. Hátizsákját ledobta maga mellé majd elkezdett benne kutakodni. Pár pillanat múlva már jólesően kortyolgatta a Pitt colát és eszegette a doritos-t. Eszébe jutott az első alkalom amikor Bill megtalálta a háromszög alakú rágcsálnivalót. Teljesen kiakadt rajta, de ízlett neki.  

    Dipper észre sem vette mikor, de elkezdett mesélni a szobornak, épp ami eszébe jutott. Közös élményeiket, a nélküle eltöltött három évet miközben konkrétan felnőttek. Csak mondta és mondta és mondta, ha fizettek volna neki akkor sem lehetett volna beragasztani a száját.

Az egyik pillanatban még jólesően nevetett a saját poénján, a másikban már késéért nyúlt mert neszre lett figyelmes a fák közül. Egy alak sziluettje lépett ki az erdő homályából.

   - We´ll meet again, - szólt az idegen. – Don´t know where, don´t know when… - folytatta az ismerősen csengő dalt. – But I know we´ll meet again some sunny day…

    A fiúnak elállt a lélegzete, szíve is kihagyott egy dobbanást. Mert ugyan felismerte az alakot, mégis csak a dal végeztével tudta elhinni.

     - Bill –nyögte Dipper.

     - Újra itt – válaszolt a másik.

     Bill emberi alakja nagyban hasonlított Dipperéhez, mégis voltak igencsak feltűnő eltérések. Jóval magasabb volt a fiúnál. Például, hogy a démon haja ragyogó szőke volt, mint a nap. Szemei sárgán tündököltek, keskeny macskáéhoz hasonlító pupillákkal, amiket anno kontaklencsével fedett el. Bőre napbarnított volt és egyenletes, mindenféle anyajegy és bőrhiba nélkül. Arcán olyan mosoly ragyogott amit csak nehezen lehetett letörölni, finom vonásai pedig egy csecsemőé és egy férfi modellnek lehette volna tulajdonítani. Jelen pillanatban egy hófehér inget és fekete farmernadrágot viselt amik használtnak és gyűröttnek látszottak.  Bill egyre csak közeledett Dipper felé, a nap egyre fényesebben sütött, a jelen egyre lassabbnak tűnt.

     - De, hogy… élsz… de Stan bácsi… - dadogta Dipper.

Zihálni kezdett és azt vette észre, hogy Bill mellkasához szorítja magát. Örömkönnyei potyogtak egymás után, a másik fiú pedig megnyugtatóan átölelte Magába szívta a másik édeskés mégis keserű illatát, végigfutatta ujjait Bill karján egészen a nyakáig. Mikorra elérkezett volna az arcához a démonfiú ezt megelégelve szájára tapasztotta az övét. Egymásba gabalyodva terültek el a fűben, a különböző növények csiklandozását élvezve. Mikorra már annyira felhevült minden és mindenki, hogy esélyes volt egy robbanás, szétváltak és nevettek.

    - Szóval Bill Cipher él… - mosolygott Dipper.

   - Meg sem halt – fejezte be a mondatot Bill. Dipper hitetlenkedve nézett rá. – Démon vagyok rémlik? Ennél durvábban is pusztítottak már el engem, legalábbis próbáltak.

    - Miért nem jelezted? Olyan nehéz lett volna? Csak pár sort kellett volna írnod, „Nem haltam meg, puszi, Bill.” – Dipper és Bill és ugyanúgy mosolygott ezen az őrültségen, úgysem hitte volna el.

   - Itt vagyunk nem? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a szőke.  Dipper bólintott. – So will you please say „Hello”

-    Hello – válaszolta Dipper és kicsit közelebb húzódott hozzá. 

Nevettek, nevettek mert tudták, hogy ez a találkozás már végleges marad, nevettek mert három év hosszú idő, nevettek mert annyi őrült dolog között találtak egy tisztást, egy helyet, ahol újra találkozhattak. Mindenkinek kell egy ilyen hely.