~Peace of mind

~Sherlocknak elgurul a gyógyszere, Moriarty pedig jót szórakozik rajta.

~Sheriarty~fanfic ~angst ~teljes káosz

Sheerloock.

Ez csengett a fülében.

A mára már oly ismerős hang nyújtotta el a nevét a végtelenségig, és újra, és újra. De kié volt a hang?

Ezt ismételgette, míg a detektív hozzá nem szólt. Na azt nem! Nem volt hajlandó megadni magát, inkább úgy döntött sétál egyet.

Igaz, hajnali három volt és ősz tájékán nem  a legkellemesebb az idő, főleg nem ilyen késői órában.

De kit érdekelt?

Sheeeerlooock.

Csendült fel újra, abban a pillanatban, hogy kilépett az utcára. Hosszasan elnyújtotta, vágyakozóan hangzott épp mint egy szomorú szerenád.

Hűvös volt a város és sötét, rideg mint egy holt ember kihűlt teste. A nedves aszfalt minden lépésénél egyre csúszósabb lett, és egyre hangosabban hallotta a hangot mely beterítette minden gondolatát. Kezdte megszokni, hogy van.

Ennyi. Van és nem megy el.

Egyre csak ment és ment előre, mit sem törődve a környezetével. Mikor beletaposott egy pocsolyába akkor sem állt meg, ám az csak mélyebb és mélyebb lett. Nehezebben rakta maga elé a lábait, mozdulatai lassabbak és súlyosabbak lettek. Érezte testén a fagyos víz tapintását, de ő nem állt meg. A hang egyre elnyomottabb lett, olyan volt mintha távolról szólt volna.

Végül, ott London közepén, elnyelte a dermesztő víz amely átitatta teste össze porcikáját.

Egy fagyos ölelést kapott.  

Bizsergette, megrémisztette, elemésztette.

Shee-eee-eeerlooo-oock.

A hang most akadozott, azt az érzést keltette, hogy épp összetörték. Vagy mint egy régi tévé elromló félben.

Kinyitotta leragadt szemeit és egy téglafalat pillantott meg. Körbenézett a sötétben, egy koszos sikátorban lehetett. Egy büdös, koszos, mellékutcában.

 Óvatosan felállt, minden lépését előre megfontolta. Mire lépett volna egyet előre ismét meghallotta a nevét, ám most sikításnak, segélykiáltásnak hangzott melytől libabőrös lett.  

ÁÁÁÁÍÍÍH. Így hangzott. Utolsó ordítás lehetett. De kié?

Elhatározta, hogy most nem fog válaszolni rá, nem esik újra abba a hibába, nem fog segítőkezet nyújtani, sem megfogni.  

A hang fülsiketítővé vált, ösztönösen a füléhez szorította a kezeit. Egyre gyorsabban hajtogatta, abnormális magasan a nevét az a bizonyos hang. Térdre rogyott a tehertől ami az elméjében volt.

Megállás nélkül pislogott, de aztán lehunyta a szemét.

A neve helyett sípolást kapott. Majd csendet.

Csend! Micsoda gyönyörű dolog volt! Pedig mindenki elhanyagolta…

Végül úgy gondolta elég lesz a feketéből, szemhéja lassan kinyílt. A hang visszatért, a nevét kezdte suttigni. Egy testet látott csak maga előtt. Az ő holttestét amint a földhöz simulva, vérző fejjel terül el a szürke betonon.

Ó rémálom mely vérré, vér mely hamuvá, hamu mely valamivé lesz.

A valami után csak a semmi jöhetett.

She-he-he-herlo-ho-ho-hock

Jelen pillanatban a hang kiröhögte őt. Az elméje kiröhögte őt!

Gúnyosan és mániákus nevetés nem akart elhallgatni, egyre csak az csengett a fülében.

Ha-ha-ha.

A lakásukon volt.  A foteljében ült. Mindent a nyugodt, békés hangulat lengett körül, amihez kellemes hegedű párosult. Bár ötlete sem volt honnan szólt a muzsika, tetszett neki, kicsit elnyomta a mániákusan röhögő hangot a fejében.

A nevetés vidámságot és megnyugvást hoz az emberek életébe. Rossz vicc.  

Viszont az is rossz viccnek tűnt, hogy ő nyugodta ül a foteljében, teljesen nyugodtan, hegedűt hallgatva, ahogy észrevette teát kortyolgatva.  

Az piros, még gőzölgő ital furcsán keserű volt. Fémes ízt hagyva maga után a szájban.  Egyre csak sűrűbb lett és sötétebb, már szinte feketének tűnt.

Épp mint az alvadt vér.

Miközben fékevesztve itta a folyadékot, a nevetés egyre csak hangosabb lett a fejében. A hegedű pedig elhalt.

A teának álcázott valami égetve ugyan, de lecsusszant a torkán, és mire a gyomrába ért a férfi már nem volt eszméleténél.

Sherloock! Nem játszhatjuk ezt örökre…

A göndör férfi  idegességtől széttépve dőlt a falnak. Lassan csúszott le, épp annyira mint ahogy az elméje esett szét. De nem, még nem adta fel.

Mert hát mindig van mélyebbre.  A pince pedig jó mélyen van.

A neve visszhangzott a fejében. Mára már nagyon megutálta. Minél többször hallotta annál inkább cserélte volna le. Ötletei már voltak, Kevin vagy Edmund. Az Edmund jónak tűnt.

A hang elkezdett visítozni a gondolat hallatára, határozottan tiltakozott. A férfi elvigyorodott, győzelemittas és minden mosoly volt ez. Magában hordozta őt.

Voltak az embereknek apró gesztusaik. Akár csak egy apró ránc mozdult meg ha valami nem tetszett neki, vagy az egész arcuk eltorzult.  A férfi maga volt egy gesztus. Minden egyes rezdülése jelezte  a detektív érzelmeit, ezért nem tudták kitalálni, hogy mire gondolt.

Az évek során elsajátította ezt. Így hát vigyorgott tovább, a sarokban, összekuporodva, hallgatva a kiáltozást amit csak ő hallott.

                                                She-she-sherlock. Mo-mondj valamit.                             

A bátyja is ott ült a szobában. Aggódva pásztázta a kanapén kuporgó, öccsét amint némán nézett maga elé. Aggódó szemek figyelték, felügyelet alatt tartva, mint egy őrültet.

Az emberek azt gondolták róla, hogy őrült. Hát miért ne tett volna úgy?

A detektív beletemetkezett a némaság édes mámorába, immár két hónapja. Ennyi ideje hallotta a hangot.  

És azóta sem tudott rájönni kié lehet. Egy arctalan, névtelen hang mely apránként zúzta össze az agysejtjeit.  Belemártogatta a teájába és jóízűen elfogyasztotta  őket.

Félt attól, hogy a bátyja cselekedni fog, hogy utolsó reménységnek bedugja őt a diliházba, a többi őrült közé.  Tulajdonképpen  ezt szinte közölték vele, nem mondták szemtől szembe, de süket még nem lett.

Azok hárman kint ültek a konyhában ő pedig a nappaliban gubbasztott. Figyelte a lassan lecsurgó esőt az ablakukon. A hang pedig énekelt neki. Az ici-pici pókról…

Viszont értette, hogy miről beszélgettek a másik szobában.

–  Aggódom érte  – mondta az egyik.

–  Mindenki aggódik érte – felelte a másik.

–  Már rég nincs vele semmi rendben, tenni kéne valamit  –  szólalt meg ismét az első.

– Még nem, adjunk neki időt. Azután muszáj lesz cselekedni – csatlakozott a beszélgetésbe a harmadik is.

Aggódó és szomorú szavakkal dobálóztak körülötte az emberek. Mindenkinek volt egy ötlete, mindenki tenni akart valamit, viszont senki sem kérdezte meg őt.

Kivétel a hang. Azt csak ő érdekelte. A nap huszonnégy órájában.

Egy ici-pici pók a csatornába bújt.

Eső csurgott fentről majdnem bele fúlt…

Sherloock… Nézd csak Johnt!

A vele szemben ülő szőke férfi órák óta beszélt hozzá. Kérlelte őt. Esdekelt. Szemei már könnyek tengerében úsztak. Minden egyes szónál megremegett a hangja.

Ő meg csak nézett rá. Próbálta megérteni, de összemosódtak szenvedő szavai. Pedig annyira hallani szerette volna őt! Hogy legalább tudja mit tett a vele a hang.

Mert látta a romlást. Érezte ahogy barátját húzza maga után. Le a pincébe, a piszkos pincébe, hogy aztán magára zárja az ajtót.  

A szőke férfi beletemette arcát a kezeibe és letörölte a könnyeit, ezt követően mondott valamit.  Mindezt ő lassítva látta, csakhogy még jobban fájjon neki. 

Az nem zavarta, hogy megőrjítette a hang. Az nem zavarta, hogy látott dolgokat. Az zavarta igazán, hogy barátját ennyire megviselte ami vele történt.

Volt vele szemben egy tükör. Egy tükör ami mintha nem is a férfit  mutatta volna.

Mert ő belül szenvedett, sikítozott, minden erejével azon volt, hogy ne hallja a hangot, mely még mindig ingyen élt a fejében. Ő viszont nem azt a kétségbeesett, megtébolyult férfit látta aki volt.

Egy mániákusan vigyorgó valami nézett vissza rá. A hang nézett vissza rá.

Barátja nem vele szemben, hanem a hanggal szemben ült. Nem hozzá, hanem a fejében élősködőhöz beszélt.  A szőke férfi szavai nem hozzá jutottak el.

Csak egy irányíthatatlan test volt. Csak egy ember aki a saját fejében veszetett el.

Mert belekerült egy rohadt nagy útvesztőbe.

Amiből csak egy kiút volt.

Viszont ő még kóvályogni akart egy kicsit. Körbe-körbe.

Ne Sherlooock!

Kiáltott fel a hang. Épp abban a minutumban mikor elsült a pisztoly. 

Puff!

Mellé!

A férfi nem tudta, hogy direkt fordította el a pisztolyt. A félelem nem engedte-e, hogy megtegye amit kellett? Vagy csak simán a hang? Esetleg nem is akart meghalni?

Teljesen mindegy volt neki, mert a lényeg a lényeg: még mindig lélegzett, a szíve is kalapált, a keze pedig  remegett.

Még mindig itt volt ebben a magányos pincében nem pedig egy koporsó legmélyén. Jól eltemetve a föld alá. Békében és csendben. De úgy néz ki nem adathatott meg neki ez a luxus.

Miért nem tud egyszerűen csak meghalni? Akkor a hang is befogná a pofáját, ő pedig megnyugodhatna.

Leengedte a pisztolyt feje mellől és elnézett a lyukas fal irányába. Felállt és kivette belőle a rossz útra tévedt golyót. Az összelapított fémet hozzányomta az izzadt homlokához.

Kellemes volt és hideg. És a fejében kellett volna lennie!

A hang megkönnyebbülten felnevetett. A nevét kezdte el ismételgetni, közben pedig nagyokat sóhajtott, de tovább röhögött. 

Visszaült a sarokba, ott volt a legnyirkosabb és a leghidegebb. Elhajította a fegyvert a sötét szoba másik végébe, majd átölelte a térdeit.  Kiabálni akart, beszélni, elküldeni a hangot egy melegebb éghajlatra.

Mert minden miatta történt. Ha nem zúgott volna napi huszonnégy órában a fejében a hang, akkor nem kellett volna öngyilkos merényletet tennie.

Elvesztette a fejét, elgurult jó messzire és nem találta sehol. Mondjuk akkor keresni is kellett volna. Ő pedig jó ideje nem csinált semmit, csak hagyta, hogy a fej guruljon tovább.

SHERLOOCK!

Kiabált vészesen hangosan a hang. Üvöltözött, visítozott, nem hagyott egy pillanatnyi csendet se.  Rángatózott a fülsiketítő kiabálásoktól, remegett, izzadt.

Épp egy hordágyhoz kötözve tették be egy mentőautóba. Nem hallott semmit sem az ordítozáson kívül a fejében, de látta a sziréna fényeit.

A villogó színeket, mik álomba ringatták hosszú idő után. Egy zajos és őrült álomba.

Amiből csak a tébolyház egyik szobájának az ágyán tért magához, azt kiáltva:

– ELÉG!

És akkor. Az első betűt ahogy kimondta elszakadt minden lánc. Válaszolt a hangnak. Megtört, gyenge volt és nem bírta.

Egyetlen egy dolga volt: Ne reagáljon rá. Ő megtette.

És ezzel az egyetlen egy nyomorult szóval, amit már végső kétségbeesésében nyögött ki, eltörölte minden gátat amit eddig sikerült felépítenie. Apró gallyakra cincálta a hódgátat, hogy a víz aztán zubogva át folyjon egész agyán.

És ami a lényeg:

A hang elhallgatott. Csak egy pillanatra, de bent teljes volt a csend hosszú idő után.

És amikor visszajött már arc is párosult hozzá.    

Vagyis csak apró darabkák egy arcból. Egy szélesre tárt nevető száj, két tágra nyílt, kerek szem, szinte már fekete szivárványhártyával, egy jellegzetes, keskeny orr. Kezdett összeállni a kép. Csak nem jött rá kié.

De be akarta fejezni a kirakóst?

Igen. Határozottan igen. Ha már elkezdte fejezze is be, ennyi önérzet maradt benne. Talán.

Beszélgetni kezdtek, az első téma a káprázatos végetérés volt.

Na, de Sherlock, ismerd el, hogy igazam van.

A férfi törökülésben gubbasztott a hófehér ágyán, a hófehér szobában, a hófehér világban. Az utóbbi időben úgy érezte magát mint egy nagy darab szürke folt.  

- Hogy is lenne igazad, sosincs igazad – válaszolt lenézően, ezzel lezárva a vitát.

A hang nem mondott semmit, inkább elkezdett dúdolni egy dallamot amit a férfi nem ismert fel, de elég baljósan hangzott. Mint a horrorfilmekben amikor jön a gyilkos, vagy valami baljós dolog történik.

- Honnan van ez a dal? – kérdezte kíváncsian. De az csak tovább dúdolt.

Ná-nánáná-ná…

A férfi a fehér, rácsos ajtó felé fordult ahonnan ugyanis kopogás hallatszott. Majd kitárult.

Egy jól öltözött, drága öltönyös, alak lépett be a szobába. Rövidre nyírt fekete haja, elegánsan keretezte az arcát mely ismerős volt.

Az a hang arca volt.

Moriarty volt.  

Dam-dam-daaam! Meglepődtél Sherlock?

Kintről bomba robbanásának hangja szűrődött be, majd még egy, és még egy egyre hangosabban. Az ezután következő kitörte az épület falát. A szilánkok és törmelékek elkerülték a két férfit. Viszont minden más romokban állt.

A hangos bumm!-ok egymást követték, addig amíg az egész épület le nem dőlt, és csak romok maradtak.

Ő egész végig Moriarty nagy fekete szemeibe nézett. Azokba a mély feketelyukakba amiket már látott számtalanszor.

És soha nem sikerült kimásznia belőlük.

Az űrruhája pedig kiszakadt és vészesen fogyott a levegő.

De mielőtt még ez megtörténhetett volna összerakta a képet, nagyjából.

Aztán fulladozni kezdett, hiába, innen már nem volt kiút, a fekete lyukakkal ne szórakozz. Mert hát szeretik elnyelni a véletlenül arra tévedőket, és közben jóízűen nevetnek.

Moriarty nevetése, a hang nevetése.

Újra felrobbant egy bomba, belebizsergett az ex detektív összes porcikája. Olyan hatást keltett mint egy jól eső túladagolás.

Túladagolás. Tabletták. Drogok. Moriarty. A hang.

Minden túl nyilvánvaló volt.

–  Ezek szerint, még mindig le kehet engem nyűgözni – jegyezte meg mellékesen a göndör, erre Moriarty elvigyorodott és oldalra döntötte a fejét őt méregetve.

– Ó drágám, még a felét sem láttad – mondta Moriarty zsebre dugott kézzel. – És mit gondolsz, folytassuk a játékot? – incselkedett tovább, hangszíne hullámzott, ördögien hangzott.

Egy újabb bomba robbant.

– Csak most jöttem bele – válaszolt a másik határozott lelkesedéssel.

A detektív szíve zakatolt, a bűnöző szíve remegett.

A detektív felállt, a bűnöző közelebb lépett hozzá.

A detektív a kezét nyújtotta, a bűnöző magához húzta.

És akkor felrobbant az utolsó bomba.

KA-BUMM!

SH?

Elszabadult minden.

És senki sem akarta megállítani.

Az édes szabadságot.

Ami káosszal járt.

Rohanhatott ameddig akart, futhatott, a végtelennel versenyezhetett, az idők végeztéig. Mert az emberek ezt csinálják nem?

 Loholnak az álmok, célok, vágyak, szerelmek, téveszmék után.

És már csak azt veszik észre hogy nincs alattuk a talaj, mert lefutották önmagukat.

Csupán káoszt hagyva maguk után.

Ő is így érezte magát, valahol egy erdő közepén, körülötte égig tornyosuló fákkal. Ezeknek a fáknak a tetején emberek ültek, ismerősök, barátok, ellenségek.

És csak ő maradt lent. Na meg persze a hang, Moriarty.

Nem akart elmerülni a hideg vízben. Nem akart elterülni holtan a földön. Nem akart teát inni. Nem akart lemenni a pincébe. Nem akart néma lenni. Nem akart kóvályogni a labirintusban. Nem akart fegyvert a fejéhez szorítani. Nem akart az őrültek házába kikötni. Nem akart felmászni a fára.

Ő csak három dolgot akart:

Csend.

Hogy használhassa az elméjét, nyugalomban.

Káosz.

Hogy végre érezhesse a szabadságot.

Moriarty.

Hogy a játékuk soha, de soha ne érhessen véget.

A hollófekete szemű férfi is ezt akarta, tudta jól, hisz ő árulta el neki.

És Moriarty azt is elárulta, hogy ezeken kívül még mire vágyik.

Sherlock.