logo

2.6.16

~Hullanak az angyalok



 ~Levi és csapata egy csata folyamán első sorból nézheti a hit elbukását.
~AOT ~12+ ~spiritual ~novella ~ff 







Levi szobájában ülve hallgatta a folyosókon lévő sürgölődést, lábak csattanását, ideges kiáltásokat, kardok egymás csapódást. Furcsa de ez már neki a megszokott volt, teljesen normális helyzet lett mára már, hogy az éjszaka közepén riasszák őket. A titánok, Levi legnagyobb bánatára, nem aludtak. Az ideiglenes szállásukat átjáró hangos moraj nem halkult. Viszont a hadnagy még mindig nem tett semmit, csak bámult maga elé és az álmán törte a fejét. Minden szerette benne volt akik eddig meghaltak. Segítségért kiáltoztak, haldokoltak, viszont ő nem tett semmit. Emlékezett a hatalmas tépett angyalszárnyaira, ahogy fentről nézte szenvedésüket. Nem tehetett semmit, egy magasabbról jövő hang megtiltotta, hogy tegyen akármit is. Az, akit az emberek az ártatlanok védelmezőjének tartottak, nézte ahogy az általa teremtett világ elpusztul, mert élvezte. Levi emlékezett, hogy mondott valamit és cselekedni akart, de ekkor összezúzódtak a szárnyai és zuhanni kezdett.
Beleborzongott a gondoltba, hogy ő egy angyal legyen, nem hitt semmi ilyesmiben, csak az emberiségben. De abban rendíthetetlenül.
– Hadnagy! Azonnal jöjjön – rontott be az ajtón Eren Jeger. Zihált barna hajából és karikás szemeiből ítélve ő sem volt erre felkészülve a késő esti bevetésre, de már állig felfegyverkezve állt a küszöbön. Levi fegyelmét nem kerülte el, hogy a fiú bal lábára sántított, a tegnapi felderítés nem volt a legszerencsésebb. – Már csak önt várjuk, mindenki el van készülve és…
– Egy perc és lent vagyok – bólintott Levi. – Viszont te itt maradsz – jelentett ki semleges hangon. Takaróját ledobta a hátáról és felállt. Csupán egy lenge rövidített nadrág lógott rajta így érthető volt, hogy a fiú mekkorát nyelt amikor meglátta  felettese csupasz mellkasát. Viszont Levi nem bajlódott ezzel és egy egyszerű mozdulattal odavágott a fiú bal oldalának, szinte érezte a fiú eltört bordáit, majd kibökte lábait alóla és Eren a földre rogyott. – Az egész bal oldalad válladtól a lábadig súlyosan megsérült, miért nem szóltál valakinek te hülye kölyök?
– Nem tarthat itt, megyek – jelentette be Eren a földön térdelve. – Kértem erőt tőle, használni akarom, hogy megöljem a titánokat – Levi felvonta a szemöldökét.
– Kitől kértél te erőt? Csak nem Istentől? – Kérdezte a hadnagy megvető hangon. A fiú felállt és lenézett Levire, - mert mint annyian, ő is magasabb volt a férfinál – ökölbe szorította kezeit, szúrósan mérte végig a másik katonát.
- Miért, talán a hadnagy nem hisz? – kérdezte szúrósan a fiú.
– Az attól függ miben. Nem hiszek holmi angyalokban vagy Istenben, csupán saját magamban hiszek. Az emberiségben – válaszolt csípősen. A fiú nem reagált, vagy legalábbis elrejtette érzelmeit. Vállat vont és az ajtó felé indult, viszont az egyik lépésnél megdermedt és hátrafordult.
– És mit tesz amikor meghalnak, - kezdte a fiú a földet nézve. – amikor már nem láthassa többé a szeretteit? Elkezd imádkozni az emberiséghez? – Levi néma maradt. – Válaszoljon! – mondta ingerülten Eren.
Levi nem szólalt meg. Teste összes izma megfeszült, szédülni kezdett. Amikor meghalnak azok akiket szeretett? Neki mindenkije meghalt, vagy rettegett mert meg fog halni. Az ember azt hinné egy ilyen világba már hozzászokott, de nem. Levi még mindig nem bírta elviselni a  tudatot, hogy mennyien meghaltak körülötte. Álmatlan éjszakákat, komor mindennapokat okozott neki. És most ez a kölyök pofátlanul kioktatta.
– Tűnj el innen – sziszegte a fogai között Levi. A fiú csak állt de nem reagált, zöld szemeiben rémülte csillogott. – Azt mondtam tűnj el! – figyelmeztette Levi erőteljesebb hangon. A fiú bicegve hátrálni kezdett az ajtó felé. – Mondd meg nekik, hogy egy perc és lent leszek. Erről az egészről pedig kuss – jelentette ki a férfi határozottan. Eren lassan kilépett az ajtót, minden mozdulatát előre megfontolta Levi tűzben égő szemei láttán.
A hadnagy lerogyott az ágyára, amikor már nem hallotta a cipő kopogását a folyosókon. Hirtelen érte az egész, a kölyök mindent rázúdított, mint egy vízesést. Érzékeny téma volt nála az egész. Legszívesebben visszaaludt volna, de nem tehette. Számítottak rá. Az egysége számított rá.
Magára vette az egyenruháját. Ez volt szinte mindene. A Felderítő Egység már évek óta az egyetlen dolog ami életben tartotta. Rátehenkedett a mosdókagylóra és belebámult a tükörbe. Arckifejezése zavaros volt, hozzá képest szokatlanul sok érzelem tükröződött a szemébe. Megmosta kipirult arcát és nagyokat sóhajtott. Felcsatolta a manőver felszerelést és kiment a már kihalt folyosóra. Az ablakokból látta amint a lovakat felnyergelik ideges, kapkodó társai, többen már a paripákon ültek, valaki csak most ért le. Más katonák ilyenkor imádkoztak, hogy túléljék, Levi hadnagy viszont egy szikla volt, összezúzhatatlan, harcra kész.
***
A lovak patájának dübörgése felverte az egész falut. A felderítő egység éppen időben érkezett meg, még volt pár perc mire a titánok ideértek. A falakon kívül lévő ismeretlen, kis település környékéről pár éjjeli járőrőröző szerzett tudomást, alig három órája. Az összes falusi rémülten futott ki szegényes házából, hogy megnézze magának a furcsa idegeneket. Levi vezette a csapatot, így hozzá futottak először az itt lakók. Egy ráncos asszony szitkozódva megrántotta olyan a erővel köpenyét, hogy kis híján lerepült lováról.
– Kik maguk? – kérdezte rikácsoló hangon a nő.
– Mi vagyunk a Felderítő egység. Azért jöttünk, hogy megvédjük ezt a falut a titánoktól – válaszolt semleges hangon a hadnagy. Az asszonyon látszott, hogy nem érti mi történik, és a többi ember is tétlenül állt. Levi ráncolva a szemöldökét Hanjira nézett, ő csak vállat vont.
– Titánok? – kérdett egy hang rémülten a tömegből.
– Az meg mi? – jött egy másik vékonyabb hang a falusiak közül.
A Felderítő egység tagjai értetlenül néztek egymásra. Ebben a településben volt valami furcsa, csak Levi nem tudott rájönni mi az. Az emberek mind nyugodtabbak voltak, mintha rendes életük lenne az erdő közepén, ahol hemzsegnek a titánok. Kivétel nélkül az összes ház ajtaja felett kereszt csüngött, épp úgy mint az emberek nyakában.
– Tudják, nagy embernek kinéző szörnyek – emelte fel a hangját hátulról Jeger, a Mikasa nevű lány mellett állt lovával, láthatólag mindketten idegesek voltak. Épp úgy mint mindenki az egységben, kivéve Levi, ő furcsállotta a helyzetet, valami bűzlött ezzel a faluval kapcsolatban.
Az emberek hevesen magyaráztak egymásnak, suttogtak és piszmogtak. Addig Levi úgy döntött előre küld pár embert, hogy nézzék meg hol járnak a titánok.
– Tudom miről beszélnek! – kiáltott fel egy mély férfi hang az egyik házból és kirohant az utcára. – Az Isten büntetéséről! Az ember alakú átkokról, a megváltókról akiket az Isten küldött mert vétkes vagyunk! – a tömeg egyszerre bólogatott és mintha még éljenzett is volna.
Isten büntetése? Leviben most már megingathatatlanul gyökeret vert a gondolat, hogy ez a falu teljesen zakkant. Megváltók? A titánok lennének a megváltók? Ezek az emberek azt hitték, hogy az óriások Isten ajándékai, rendkívül aggasztotta őt ez a tény. És az aggodalma tovább fokozódott amikor a falusiak elkezdték mesélni, hogy ha feláldoznak minimum öt embert és utána elbújnak a házaikba Isten megnyugszik és a „megváltók” egy időre elvonulnak.
– Jönnek! – kiáltották a feléjük száguldó katonák, akik épp most lépetek ki a fák közül. Fejvesztve rohantak be a faluba, az egyiknek nem volt karja.
Levi emlékezett az ezután következő harcokra. A vérre. És a földön imádkozó falusiakra akik nem voltak hajlandók elmenekülni, hiába vonszolták őket. A titánok elé álltak és imáikat kezdték motyogni. Még több vér. Az óriásokat nem érdekelték az imák, a fohászkodások vagy a könyörület. Tucatjára ették a  polgárokat akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy ennyire megszállottjai volta a hitnek. A Felderítő egység tagjai egyesével ugrottak le a lovakról, hogy az emberek megvédésére és a titánok elpusztítására. Eren Jeger egy kislány és egy kisfiú elé ugrott amikor a titán feléjük nyúlt, ott történt az egész Levi előtt. Mielőtt közbeavatkozhatott volna az óriás földhöz vágta a fiatal katonát és bezabálta a gyerekeket. Ismét csak vér spiccelt minden felé. Levi elintézett a három közül négy óriást, negyedikkel már Mikasa számolt le. Viszont elkéstek. Az őrült falusiakból ha maradt tíz, voltak akik önként ugrottak be az óriások szájába.
 A hit ismét nem mentett életeket, könyvelte el magában Levi, miközben próbált átlépett egy holttestet. A sebesülteket a kocsiba fektették, a tömérdek holttestet behordták az erőbe. Mindenki néma volt. Ezek az emberek hittek abban, hogy Isten ajándékai a titánok, egy egész falu veszett oda mert nem harcoltak hanem imádkoztak.
Mire elindultak visszafele már hajnalodott. A nap aranyba öltöztette a komoran ballagó csapatot. Közülük nem halt meg senki, csupán pár komolyabb sebesült volt, mégis mintha egy hatalmas veszteség érte volna őket. Láthatták a hit elbukását.
A szekérben nyöszörgők között ott feküdt Eren is. A hadnagya megmondta, hogy ez lesz, és megtörtént. A titán összezúzta a testét, csak azért mert nem tudta felemelni bal kezével a kardot. A fiú még eszméleténél volt, figyelte ahogy Armin Mikasával beszélget közvetlenül  a szekér mellett.
– Hé Armin – szólt Eren minden erejét beleadva. A szőke fiú értetlenül nézett rá. – Hol van a hadnagy, szeretnék beszélni Levivel. Szólnál neki? – kérte halvány mosolyt erőltetve az arcára. A másik fiú bólintott és lovát az ellenkező irányba fordította. Addig a pár percig amíg nem történt semmi Eren a felkelő napot bámulta. Csodás dolog volt, hogy még egy napfelkeltét végignézhetett, ebben a világban örülni kell ha megéled   holnapot.
– Miért kellek? – hallotta maga mellől Levi hangját. A férfi állandó kifejezéstelen arckifejezése most kicsit mintha megtört volna, és felfedte a fájdalmat a maszk alatt, de lehet, hogy Eren csak képzelődött.
– Az imáim nem segítettek – mondta a fiú. – Ugyanúgy meghaltak.
– Persze, hogy nem segítettek – jelentette ki Levi. – Pár szó nem tud megmenteni, csak a tettek, megtanulhatnák már az emberek.
– Maga tényleg ennyire nem hisz? Soha nem könyörgött az életéért, mások életéért egy nagyobb hatalomnak? – kérdezte Eren szomorúsággal a hangjában. Levi lova kicsit begyorsított ezért a fiú nem tudott hadnagya szemébe nézni, valószínűleg ez volt a célja.
– Dehogynem. Csak aztán rájöttem, hogy ha van is Isten magasról tesz rá mi van, ugyanúgy hagyja, hogy az emberek szenvedjenek, mintha nem is lenne – válaszolta Levi. – Higgyen amiben akar, de én magamban hiszek. 

5 megjegyzés:

  1. EZ. EZ. ANNYIRA ATTACK ON TITAN. ANNYIRA LEVI. *_____*
    Még, még, még! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönyöm :3 kicsit féltem, hogy nem fogom tudni átadni az AOT hangulatát :DD

      Törlés
  2. Wáó, Andi! Ez egészen elképesztő volt! :)
    Nagyon jó történetet hoztál össze, büszke vagyok rád, nagyon jó lett és nagyon tetszik :3
    Nagyon tetszett ez a vallásos téma is ;)
    Csak így tovább!
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm :) tőled még nagyobb dicséret mert tudom, hogy szakérrtő vagy a témában :3

      Törlés
  3. (igazából most szép csendben megverem magam, nem értem, pont ez hogy maradhatott olvasatlanul)
    szóval: i'm dyin' ez a téma annyira, de annyira király,, mióta elolvastam, tök sokat filózok rajta, és vohv #blessing
    aprócska hibái ellenére imádom, mint tőled mindent (végre kimondtam!! good), és most úgy jönnék térden könyörögve, hogy kérek még, de a'sszem ezzel egy picit elkéstem (ノ∀`)ゞ

    VálaszTörlés

~pöcegödröm bejárata~