~Levi és csapata egy csata folyamán első sorból nézheti a hit elbukását.
~AOT ~12+ ~spiritual ~novella ~ff
Levi szobájában ülve
hallgatta a folyosókon lévő sürgölődést, lábak csattanását, ideges
kiáltásokat, kardok egymás csapódást. Furcsa de ez már neki a megszokott volt,
teljesen normális helyzet lett mára már, hogy az éjszaka közepén riasszák őket.
A titánok, Levi legnagyobb bánatára, nem aludtak. Az ideiglenes szállásukat
átjáró hangos moraj nem halkult. Viszont a hadnagy még mindig nem tett semmit,
csak bámult maga elé és az álmán törte a fejét. Minden szerette benne volt akik
eddig meghaltak. Segítségért kiáltoztak, haldokoltak, viszont ő nem tett
semmit. Emlékezett a hatalmas tépett angyalszárnyaira, ahogy fentről nézte
szenvedésüket. Nem tehetett semmit, egy magasabbról jövő hang megtiltotta, hogy
tegyen akármit is. Az, akit az emberek az ártatlanok védelmezőjének tartottak,
nézte ahogy az általa teremtett világ elpusztul, mert élvezte. Levi emlékezett,
hogy mondott valamit és cselekedni akart, de ekkor összezúzódtak a szárnyai és
zuhanni kezdett.
Beleborzongott a gondoltba, hogy
ő egy angyal legyen, nem hitt semmi ilyesmiben, csak az emberiségben. De abban
rendíthetetlenül.
– Hadnagy! Azonnal jöjjön –
rontott be az ajtón Eren Jeger. Zihált barna hajából és karikás szemeiből ítélve
ő sem volt erre felkészülve a késő esti bevetésre, de már állig felfegyverkezve
állt a küszöbön. Levi fegyelmét nem kerülte el, hogy a fiú bal lábára
sántított, a tegnapi felderítés nem volt a legszerencsésebb. – Már csak önt
várjuk, mindenki el van készülve és…
– Egy perc és lent vagyok –
bólintott Levi. – Viszont te itt maradsz – jelentett ki semleges hangon.
Takaróját ledobta a hátáról és felállt. Csupán egy lenge rövidített nadrág
lógott rajta így érthető volt, hogy a fiú mekkorát nyelt amikor meglátta felettese csupasz mellkasát. Viszont Levi nem
bajlódott ezzel és egy egyszerű mozdulattal odavágott a fiú bal oldalának,
szinte érezte a fiú eltört bordáit, majd kibökte lábait alóla és Eren a földre
rogyott. – Az egész bal oldalad válladtól a lábadig súlyosan megsérült, miért
nem szóltál valakinek te hülye kölyök?
– Nem tarthat itt, megyek –
jelentette be Eren a földön térdelve. – Kértem erőt tőle, használni akarom,
hogy megöljem a titánokat – Levi felvonta a szemöldökét.
– Kitől kértél te erőt? Csak nem
Istentől? – Kérdezte a hadnagy megvető hangon. A fiú felállt és lenézett
Levire, - mert mint annyian, ő is magasabb volt a férfinál – ökölbe szorította
kezeit, szúrósan mérte végig a másik katonát.
- Miért, talán a hadnagy nem
hisz? – kérdezte szúrósan a fiú.
– Az attól függ miben. Nem hiszek
holmi angyalokban vagy Istenben, csupán saját magamban hiszek. Az emberiségben
– válaszolt csípősen. A fiú nem reagált, vagy legalábbis elrejtette érzelmeit.
Vállat vont és az ajtó felé indult, viszont az egyik lépésnél megdermedt és
hátrafordult.
– És mit tesz amikor meghalnak, -
kezdte a fiú a földet nézve. – amikor már nem láthassa többé a szeretteit?
Elkezd imádkozni az emberiséghez? – Levi néma maradt. – Válaszoljon! – mondta
ingerülten Eren.
Levi nem szólalt meg. Teste
összes izma megfeszült, szédülni kezdett. Amikor meghalnak azok akiket
szeretett? Neki mindenkije meghalt, vagy rettegett mert meg fog halni. Az ember
azt hinné egy ilyen világba már hozzászokott, de nem. Levi még mindig nem bírta
elviselni a tudatot, hogy mennyien
meghaltak körülötte. Álmatlan éjszakákat, komor mindennapokat okozott neki. És
most ez a kölyök pofátlanul kioktatta.
– Tűnj el innen – sziszegte a
fogai között Levi. A fiú csak állt de nem reagált, zöld szemeiben rémülte
csillogott. – Azt mondtam tűnj el! – figyelmeztette Levi erőteljesebb hangon. A
fiú bicegve hátrálni kezdett az ajtó felé. – Mondd meg nekik, hogy egy perc és
lent leszek. Erről az egészről pedig kuss – jelentette ki a férfi határozottan.
Eren lassan kilépett az ajtót, minden mozdulatát előre megfontolta Levi tűzben
égő szemei láttán.
A hadnagy lerogyott az ágyára,
amikor már nem hallotta a cipő kopogását a folyosókon. Hirtelen érte az egész,
a kölyök mindent rázúdított, mint egy vízesést. Érzékeny téma volt nála az
egész. Legszívesebben visszaaludt volna, de nem tehette. Számítottak rá. Az
egysége számított rá.
Magára vette az egyenruháját. Ez
volt szinte mindene. A Felderítő Egység már évek óta az egyetlen dolog ami
életben tartotta. Rátehenkedett a mosdókagylóra és belebámult a tükörbe.
Arckifejezése zavaros volt, hozzá képest szokatlanul sok érzelem tükröződött a
szemébe. Megmosta kipirult arcát és nagyokat sóhajtott. Felcsatolta a manőver
felszerelést és kiment a már kihalt folyosóra. Az ablakokból látta amint a
lovakat felnyergelik ideges, kapkodó társai, többen már a paripákon ültek,
valaki csak most ért le. Más katonák ilyenkor imádkoztak, hogy túléljék, Levi hadnagy
viszont egy szikla volt, összezúzhatatlan, harcra kész.
***
A lovak patájának dübörgése
felverte az egész falut. A felderítő egység éppen időben érkezett meg, még volt
pár perc mire a titánok ideértek. A falakon kívül lévő ismeretlen, kis település
környékéről pár éjjeli járőrőröző szerzett tudomást, alig három órája. Az
összes falusi rémülten futott ki szegényes házából, hogy megnézze magának a
furcsa idegeneket. Levi vezette a csapatot, így hozzá futottak először az itt
lakók. Egy ráncos asszony szitkozódva megrántotta olyan a erővel köpenyét, hogy
kis híján lerepült lováról.
– Kik maguk? – kérdezte rikácsoló
hangon a nő.
– Mi vagyunk a Felderítő egység.
Azért jöttünk, hogy megvédjük ezt a falut a titánoktól – válaszolt semleges
hangon a hadnagy. Az asszonyon látszott, hogy nem érti mi történik, és a többi
ember is tétlenül állt. Levi ráncolva a szemöldökét Hanjira nézett, ő csak
vállat vont.
– Titánok? – kérdett egy hang
rémülten a tömegből.
– Az meg mi? – jött egy másik vékonyabb
hang a falusiak közül.
A Felderítő egység tagjai
értetlenül néztek egymásra. Ebben a településben volt valami furcsa, csak Levi
nem tudott rájönni mi az. Az emberek mind nyugodtabbak voltak, mintha rendes
életük lenne az erdő közepén, ahol hemzsegnek a titánok. Kivétel nélkül az
összes ház ajtaja felett kereszt csüngött, épp úgy mint az emberek nyakában.
– Tudják, nagy embernek kinéző
szörnyek – emelte fel a hangját hátulról Jeger, a Mikasa nevű lány mellett állt
lovával, láthatólag mindketten idegesek voltak. Épp úgy mint mindenki az
egységben, kivéve Levi, ő furcsállotta a helyzetet, valami bűzlött ezzel a
faluval kapcsolatban.
Az emberek hevesen magyaráztak
egymásnak, suttogtak és piszmogtak. Addig Levi úgy döntött előre küld pár
embert, hogy nézzék meg hol járnak a titánok.
– Tudom miről beszélnek! –
kiáltott fel egy mély férfi hang az egyik házból és kirohant az utcára. – Az Isten
büntetéséről! Az ember alakú átkokról, a megváltókról akiket az Isten küldött
mert vétkes vagyunk! – a tömeg egyszerre bólogatott és mintha még éljenzett is
volna.
Isten büntetése? Leviben most már
megingathatatlanul gyökeret vert a gondolat, hogy ez a falu teljesen zakkant.
Megváltók? A titánok lennének a megváltók? Ezek az emberek azt hitték, hogy az
óriások Isten ajándékai, rendkívül aggasztotta őt ez a tény. És az aggodalma
tovább fokozódott amikor a falusiak elkezdték mesélni, hogy ha feláldoznak
minimum öt embert és utána elbújnak a házaikba Isten megnyugszik és a „megváltók”
egy időre elvonulnak.
– Jönnek! – kiáltották a feléjük
száguldó katonák, akik épp most lépetek ki a fák közül. Fejvesztve rohantak be
a faluba, az egyiknek nem volt karja.
Levi emlékezett az ezután
következő harcokra. A vérre. És a földön imádkozó falusiakra akik nem voltak
hajlandók elmenekülni, hiába vonszolták őket. A titánok elé álltak és imáikat
kezdték motyogni. Még több vér. Az óriásokat nem érdekelték az imák, a fohászkodások
vagy a könyörület. Tucatjára ették a
polgárokat akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy ennyire megszállottjai
volta a hitnek. A Felderítő egység tagjai egyesével ugrottak le a lovakról,
hogy az emberek megvédésére és a titánok elpusztítására. Eren Jeger egy kislány
és egy kisfiú elé ugrott amikor a titán feléjük nyúlt, ott történt az egész
Levi előtt. Mielőtt közbeavatkozhatott volna az óriás földhöz vágta a fiatal
katonát és bezabálta a gyerekeket. Ismét csak vér spiccelt minden felé. Levi
elintézett a három közül négy óriást, negyedikkel már Mikasa számolt le.
Viszont elkéstek. Az őrült falusiakból ha maradt tíz, voltak akik önként
ugrottak be az óriások szájába.
A hit ismét nem mentett életeket, könyvelte el
magában Levi, miközben próbált átlépett egy holttestet. A sebesülteket a
kocsiba fektették, a tömérdek holttestet behordták az erőbe. Mindenki néma
volt. Ezek az emberek hittek abban, hogy Isten ajándékai a titánok, egy egész
falu veszett oda mert nem harcoltak hanem imádkoztak.
Mire elindultak visszafele már
hajnalodott. A nap aranyba öltöztette a komoran ballagó csapatot. Közülük nem
halt meg senki, csupán pár komolyabb sebesült volt, mégis mintha egy hatalmas
veszteség érte volna őket. Láthatták a hit elbukását.
A szekérben nyöszörgők között ott
feküdt Eren is. A hadnagya megmondta, hogy ez lesz, és megtörtént. A titán
összezúzta a testét, csak azért mert nem tudta felemelni bal kezével a kardot. A
fiú még eszméleténél volt, figyelte ahogy Armin Mikasával beszélget közvetlenül a szekér mellett.
– Hé Armin – szólt Eren minden
erejét beleadva. A szőke fiú értetlenül nézett rá. – Hol van a hadnagy,
szeretnék beszélni Levivel. Szólnál neki? – kérte halvány mosolyt erőltetve az
arcára. A másik fiú bólintott és lovát az ellenkező irányba fordította. Addig a
pár percig amíg nem történt semmi Eren a felkelő napot bámulta. Csodás dolog
volt, hogy még egy napfelkeltét végignézhetett, ebben a világban örülni kell ha
megéled holnapot.
– Miért kellek? – hallotta maga
mellől Levi hangját. A férfi állandó kifejezéstelen arckifejezése most kicsit
mintha megtört volna, és felfedte a fájdalmat a maszk alatt, de lehet, hogy
Eren csak képzelődött.
– Az imáim nem segítettek –
mondta a fiú. – Ugyanúgy meghaltak.
– Persze, hogy nem segítettek –
jelentette ki Levi. – Pár szó nem tud megmenteni, csak a tettek, megtanulhatnák
már az emberek.
– Maga tényleg ennyire nem hisz?
Soha nem könyörgött az életéért, mások életéért egy nagyobb hatalomnak? –
kérdezte Eren szomorúsággal a hangjában. Levi lova kicsit begyorsított ezért a
fiú nem tudott hadnagya szemébe nézni, valószínűleg ez volt a célja.
– Dehogynem. Csak aztán rájöttem,
hogy ha van is Isten magasról tesz rá mi van, ugyanúgy hagyja, hogy az emberek
szenvedjenek, mintha nem is lenne – válaszolta Levi. – Higgyen amiben akar, de
én magamban hiszek.
EZ. EZ. ANNYIRA ATTACK ON TITAN. ANNYIRA LEVI. *_____*
VálaszTörlésMég, még, még! :D
köszönyöm :3 kicsit féltem, hogy nem fogom tudni átadni az AOT hangulatát :DD
TörlésWáó, Andi! Ez egészen elképesztő volt! :)
VálaszTörlésNagyon jó történetet hoztál össze, büszke vagyok rád, nagyon jó lett és nagyon tetszik :3
Nagyon tetszett ez a vallásos téma is ;)
Csak így tovább!
Puszi :*
köszönöm :) tőled még nagyobb dicséret mert tudom, hogy szakérrtő vagy a témában :3
Törlés(igazából most szép csendben megverem magam, nem értem, pont ez hogy maradhatott olvasatlanul)
VálaszTörlésszóval: i'm dyin' ez a téma annyira, de annyira király,, mióta elolvastam, tök sokat filózok rajta, és vohv #blessing
aprócska hibái ellenére imádom, mint tőled mindent (végre kimondtam!! good), és most úgy jönnék térden könyörögve, hogy kérek még, de a'sszem ezzel egy picit elkéstem (ノ∀`)ゞ