~Who are you really?

~ Dipper nem tudja már irányíta a testéből ki-be mászkáló Billt. Elég gore-an nyilvánul ez meg. 

 ~billdip ~ novella ~ songfic ~ suspense - ff 

   Dipper Pines éjjel, az erdőben tért magához. Forgott vele, a világ, és émelygett, térdre rogyott, mintha feladta volna. Lehetséges, hogy ezt is tette. Már nem tudta ki volt, valójában, és mit tett, teljesen elvesztette az irányítást. Pedig eddig kordában tudta tartani a démont, csak akkor jött ha akarta, viszont az utóbbi időben egyre kevesebbet volt tudatánál. A fiú félve kezeire pillantott, nem tudta, hogy mire számítson. Vér. Vér tapadt a remegő ujjaihoz, meg a ruhájához, meg az arcához. A kérdés már csak az volt, hogy a sajátja vagy másé? Az egész testét ellepte a megszáradt piros folyadék. Ahogy ott térdelt a magasra nőtt fűben, egyedül a sötétben, csupán a tücskök ciripelését hallva üvölteni lett volna kedve. Mindent kiadni magából, a fájdalmat, az elkeseredést, az egyedüllétben fuldokló lelkét és a dühöt.  Kinyitotta a száját, de torkán nem jött ki hang, alig volt ereje mozogni, nem, hogy még beszélni. Idegesen tépkedte a fűcsomókat, majd hajította el őket, valami keménybe ütköztek ujjai. Felemelte a tárgyat. Elkerekedett szemmel nézte a vér áztatta kést, aminek borotvaéles pengéje ragyogott a hold fényében. Lehet, hogy ezzel oltotta ki az életeket? Felfordult a gyomra és elhajította, amennyire csak ereje bírta. Ilyen messzire még soha nem ment Bill, valamikor még húztak egy határt mit tehet a testével, Dipper tisztán emlékezett rá, hogy az ölés a tiltólistán volt. Most mégis vérben ázva térdelt, valahol az erdő kellős közepén teljesen egyedül. Nem tudta mi történt, mit tett a démon. Az elején még a fiú lelke átváltozott szellemmé, mikor megszállta a testét, viszont az elméje valahogy ezt nem bírta, és egyszerűen csak kikapcsolt. Se emlékek, se gondolatok, se cselekedetek. A démon volt ilyenkor a bábmester, ő csak a báb. Azóta már százszor megbánt mindent, hogy ennyire ki akarta deríteni a naplók titkát, hogy hagyta magát bezárni egy labirintusba, amiből sehogy sem találta a kiutat.

   Apró nesz, csak egy pillanatnyi zaj ütötte meg a fülét. Mabel. Gondolta hirtelen, remélte, hogy húga lesz az, ő volt egyetlen reménye. De mi van, ha megölte? Ha már valahol holtan fekszik az erdőben, a többi szerettével együtt? Nagyot nyelt, a gondolatra, a nyáron már sok mindent túlélt, viszont ha többé nem hallaná Mabel hangját azt nem bírná ki. Az ég felől jött a moraj, ami egyre hangosabb lett, felpillantott. A csillagok szinte vibráltak, a hold eltorzult mintha valaki elkente volna az olajfestményt. És akkor, az égitestek egy háromszöget formáltak. Dipper tudta mi fog következni, legszívesebben elfordította volna fejét, nem akarta látni, belegondolni abba, hogy mi vár rá. Megjelent ő. A csillagokból megformálódott Bill Cipher, csupán egy háromszög volt, semmi több, mégis a fiúnak felállt a szőr a hátán és remegni kezdett, a félelemtől. A démon egyetlen szemével végigmérte a fiút. Dipper meg sem mozdult, a háromszöget bámulta és próbálta elrejteni a félelmét.

   – Húzz el! – fakadt ki belőle. – Hagyj békén, hagyj békén minket! – kiabálta hevesen Dipper. – Mit ártottam én neked? Tűnj el a fenébe! Fel akarom bontani azt a kibaszott köteléket! – ordította, bár a zokogás keveredett az indulattal, szóval inkább visítás volt. A démon kajánul elmosolyodott, egyetlen szemében többet lehetett felfedezni, mint a csillagos égben, ő maga volt a világűr. Mindent tudott, mindenhez értett, mindent látott. Most mégsem szólt semmit. – Egy rohadt háromszög vagy! Egy háromszög, nem teheti tönkre az életemet egy háromszög!

   – Szóval ez a bajod? – kérdezte Bill furcsa, eltorzított hangján. – Hogy háromszög vagyok – elmélkedett. Dipper szívesen letörölte volna azt a hülye vigyort a képéről, egyszerűen zavarta. Ezután a démon valamit tett a testével. Hús nőtt rá, átformázódott, két kéken izzó szeme, ragyogó szőke haja, arca lett, emberi arca, egy fiatal fiú arca. Majd a teste is átváltozott, vékony alak lett a háromszögből, úgy nézett ki mint egy igazi ember, pár pillanatig nem fedte semmi a testét, majd megjelent rajta egy sárga póló és egyszerű fekete farmer. Az eddig lebegő démon leereszkedett a földre, ott térdelt Dipper előtt. Törékenynek látszott, egy egyszerű fiúnak, szemeiben pedig már nem az univerzum hanem a mély megnyugtató tenger látszott. Felnézett Dipperre és mosolygott, de most valahogy máshogy, nem tudta a fiú, hogy miért de már nem zavarta őt annyira. Mégis…

   – Ki a fene vagy te? – kérdezte Dipper elkerekedett szemekkel.

   – Bill Cipher – válaszolt tömören, a hangja is megváltozott, sokkal emberibb lett. A démon vállára tette a kezét, de a fiú elhúzódott. – Látom dühös arcodat, ma a baj?

   Mi a baj? A háromszög aki alig egy perc alatt átváltozott emberré megkérdezte tőle mi a baj? Dipper felnevetett bár nyögésre hasonlított. Ez meghülyült, gondolta szánakozva.

   – De nem úgy nézel ki mint ő – jelentette ki Dipper a Billre nézve. Egyszerűen nem értette az egész helyzet, hogy a fenébe csinálta, miért pont most? – Elloptad valaki testét? Megszálltál egy másik fiút?

   A démon megvonta a vállát majd válaszra nyitotta a száját: - Általad elég erőm lett. Egy nagy terv része vagy, csak még nem tudsz róla, akarlak. Most már akárminek az alakját fel tudom venni, legyen az állat, vagy ember,  csak egy kis lépcsőfok volt de haladás. – adta meg a választ mintha egyértelmű lenne. Hátradőlt és megigazította arany haját, egyszerűen tökéletes volt. A kedves mosolyra húzódó szájával, telt szív alakú arcával, rendezett hajával, keskenyen ívelt szemével, túl tökéletes.  

  – Fantasztikus… De nekem ez nem kell. Véget akarok vetni az egésznek. Magasról tojok rá, minek a részese vagyok, nem akarok többé a bábod lenni, egyszerűen elég – végignézett magán, véres ruháitól felfordult a gyomra – a kínzásból.

  Bill hátravetette a fejét és csak nevetett, jóízűen kacarászott a világűrt kémlelve. Ez tényleg meghülyült, jutott eszébe újra Dippernek és ismét egy kicsit távolabb húzódott, már készült mondani valamit amikor a démon megszólalt: - Pine tree, pine tree emelj a magasba! – utasította a fiút az ég felé nyújtózva.

    – Mi?

  – Hadd nézzem a napot! Két szemmel más a világ, kevesebbet látok, de szebben, én a napot akarom látni – előregörnyedt, rápillantott Dipperre. A fiú látta az arcán, hogy a démon tud valamit. – Akkor talán vége lehetne – mondta, mintha kicsi szomorúság hallatszott volna a hangjában.

   – Mit mondasz? Vége? Befejeznéd? Össze vissza dobálod a szavakat, semmi értelmük.

   A démon kajánul elvigyorodott, na ez az a vigyor volt. – Tudtad, hogy ha rájönnél már nem lennél a bábom? – kérdezte Bill. Dipper fejében visszhangzottak az értelmetlen szavak. Mint egy vödör víz amibe köveket dobáltak, zavaros volt. A démon ismét közelebb mászott Dipperhez, viszont ő hátrált, a magas fűben kúszva el- elakadt, viszont érezte ahogy ereje ismét visszatér. Felpattant, lábai még mindig remegtek, de legalább már állt. Bill a földön térdelt, tudta egyáltalán, hogy kell emberi végtagokkal mozogni? Biztos, csak játszotta az ártatlant. Segítségért nyújtotta a kezét, de Dipper flegmán nekitámaszkodott egy vastag tölgyfának. Ahogy összefonta kezeit mellkasa előtt ismét meglátta, meglátta a vért. Ismét eszébe jutott.

  – Kit öltem meg? – tette fel az egyszerű kérdést Dipper, remegő hanggal. A fiúnak álcázott démon kecses mozdulattal felállt és elegánsan leporolta magát.  Dipper várt a válaszra, ami nem érkezett meg. Helyette Bill csak jobbra intett, kék szemei pirossá váltak, szájával a fuss szót formázta. Dippernek nem kellett kétszer mondani. De túl késő volt. Egy pillanat múlva már kikapcsolt, a démon uralta őt.

   Dipper a plafont bámulta de le is hunyta a szemét. Végre visszatért. Szíve hevesen zakatolt, viszont tüdeje rémisztő lassúsággal emelkedett. Gyanította, hogy a démon állt a dolog mögött. Valami nedvesben feküdt, amikor felült végigfolyt a folyadék a fején majd a hátán, olyan meleg volt, szinte forró. Nem akart belegondolni mi mindnet tehetett, hogy most itt ült. Vagyis Bill mit tehetett. Most először ébredt fel benne a gondolat, hogy mi van ha most sem ő irányítja magát, ha olyan döntéseket hozott amikről azt hitte, hogy a sajátjai. Szemei még mindig le voltak hunyva, félt, hogy olyat fog látni amit nem akar. De a kíváncsiság legyőzte a félelmet, bárcsak ne így lett volna!

  A Rejtély kalyibában találta magát, a szobájukban, húga feküdt előtte. Oldalra volt fordulva, csak dús barna haját látta, körülötte a padlón nagy foltokban állt a vér. Könnyek gyűltek a szemében, ugye nem? Közelebb kúszott Mabelhez, óvatosan megrázta a vállát. Semmi. Mint az eltorlaszolt gát, egyszerre kirobbant belőle a sírás, arcát eláztatták a könnyek, még belegondolnia is fájt. Hátára fordította húgát, hogy legalább az arcát lássa. A lány hasán egy hatalmas lyuk tátongott, amit valószínűleg a fiú miatt volt ott.  Dipper letörölte könnyeit, de egy újabb adag érkezett a helyükre, minden húga arcára csöppent.

   – Dip… Dipper? – Mabel hangja volt. A fiú először fel sem fogta majd rájött, húga még él. – Kérlek ne… bánts… - szólt rémülten.

   – Nem bántalak! Soha nem bántottalak… az… az Bill volt – válaszolta a legkellemesebb hangon ami tőle kitelt. Felemelte és magához húzta húga épp, hogy életben lévő testét.

   – Lángok vagyunk, nézem ahogy te még lobogsz – mondta halkan Mabel. Dipper végigsimította hosszú haján véres kezeit, húgának megnyugvás csillogott a szemében, a lány elmosolyodott, ez volt az utolsó cselekedete.

   Dipper letette a parkettára Mabel testét és fölé görnyedve sírt. Megölte a testvérét. Tudta, hogy nem ő tette, viszont hagyta. Ez rosszabb volt annál mintha saját akaratából oltotta volna ki az életét. A romlott lelke segítségért kiáltozott, mit kellett volna tennie? Hogyan akadályozhatta volna meg? Biztos volt rá mód, csak nem kereste. Nem tett semmit, hagyta, hogy az események megtörténjenek miközben ő mindennek a közepében állt. Elfordult a Mabel holttestétől, nem tudott ránézni. Felállt és a lány ágyára ült, magához húzta a szív alakú párnáját és összegömbölyödve feküdt az ágyán, a zokogás nem csillapodott.

  Kinyílt az ajtó és egy szőke fiú lépett be hozzá. A vendég szemét végig Dipperen tartotta, nem pillantott a holttestre. A fiúnak eltartott egy darabig míg rájött, hogy Bill állt szobájuk közepén. Lassan leült mellé az ágyra, és együtt kezdték el bámulni a mozdulatlanul fekvő Mabelt. Végül Dipper felállt és elindult kifelé.

   – Dipper Pines – mondta Bill, a fiú visszanézett rá. – Ki vagy valójában? És hová mész?

   – Semmit sem kell bizonyítanom, hiszen, nincs semmi, amit elveszíthetnék – válaszolt Dipper majd kilépett az ajtón.