~ X-men: Az elsők nagy Cherik jelenete átírva és felettébb nyálasan újragondolva.~Charles x Erik (X-men)~flangst (tulajdonképpen nem tudom)~ZENE ~slash
Charles
elgyengülve zuhant össze a gerincébe
fúródott golyó hatására a homokban, Erik pedig habozás nélkül mellette teremt. Mindenki elnémult, belefagyott a rémület a
levegőbe, csak a felrobbanó rakétákat lehetett hallani a tenger felől. Erik remegő kezekkel vette ki barátjából a
rossz útra térített golyót és hajította el amilyen messzire csak tudta. Charles kék szemei csalódottan pillantottak a
másik férfire aki épp ajkaival próbálta megfogalmazni a szót.
- Sajnálom – erőltette ki Erik a hangokat a
torkán. Charles rezzenéstelen arccal nézte. Mit is mondhatott volna, hogy csalódott benne? A körülöttük
lévők megdermedve nézték a jelenetsort, minden lefagyott ezalatt az idő alatt.
- A te hibád Erik – Charles őszinte
kijelentése szinte pofonvágta a sisakos férfit. Mert tényleg az ő hibája volt.
Ha nem lett volna ennyire makacs, ha egyszer az életben hallgatott volna a
számára legfontosabb emberre, most az nem feküdt volna a homokban.
- Szerinted nem tudom?! Én csak azt
akartam, hogy a mutánsok is… hogy a mutánsok is… Sajnálom Charles!
Charles most látta először Eriket igazán sírni
a jelenben. Sokszor nézte végig a férfi elméjében ahogy anyját gyászolva rí
gyermekként, egyedül, elveszetten. Most ugyanezek a könnyek buggyantak elő a
szemeiből. Viszont ebben a pillanatban Erik teljesen elzárta magát Charles-tól.
Mindent elrejtette előle. Ez pedig fájdalmasabb volt, mint egy golyó.
- Ha annyira sajnálod leveszed azt a
fejedről – Nézett a sisakra Charles. Erik száját összeszorítva, remegő kézzel
nyújt a fejfedőhöz, viszont a mozdulat közben ledermedt.
- Akkor megtudod mire gondolok most, azt
nem akarom Charles – A sisak visszacsúszott a fejére.
- Hát mondd el nekem, csak nekem. – Erik segélykérően
nézett barátja kék szemeibe. Küszködött a szavakkal, végül elhadarta őket:
- Azokra a mondatok, szavak járnak az
eszembe amiket sokszor halottam a
fejemben. Tőled jöttek, tudom. A leggyakoribb az volt, hogy „Szeretlek.” - Charles döbbentem bámulta vissza rá.
- Hát meghallottad őket. – Charles
elmosolyodott. – Nem mertem kimondani őket soha, egyszerűbbnek tűnt, hogy
elrejtem őket az elmédben.
- Hát hülye voltál.
Erik óvatosan magához húzta Charles-t, aki
megkapaszkodott benne, érezték egymás testének a melegét. Erikről lerepült a
sisak, tompa puffanással pottyant bele a homokba. Feltárta az elméjét barátja
előtt. A szavak és érzelmek rakéta sebességével száguldottak Charles felé, ő
pedig lepkehálóval próbálta elkapni mindet. Látta a képet maga előtt amint Erik
elképzeli, hogy megcsókolja, a jelenet mesébe illő volt. Majd egy szóba
ütközött, egy olyan szóba amiket régen ő is mondogatott neki titokban, viszont
ez most a férfi volt és szinte világított. Majd egy újabb elképzelés jelent meg
előtte.
-
Én is ezt szeretném Erik. Viszont a lábaim, nem érzem a lábaim! – Kiáltotta a
kétségbeesetten Charles, akiben ez a tény csak most tudatosult.
Charles kétségbeesett hangja megrázta a
körülöttük lévőket, és mindenki aki eddig ledermedve figyelt odarohant hozzájuk.
Erik döbbenten nézett barátja mozdulatlan végtagjaira és a többiek
kétségbeesett kiáltásait kizárva pillantott Charles riadt szemébe. Magához
szorította a tehetetlen férfit, majd alányúlt és karjaiba véve állt fel. A
többiek mérgesek, szomorúak, kétségbeesettek voltak, mindenki máshogy dolgozta
fel a helyzetet. De Erik, Erik csak visszafordította volna az időt, hogy
következőnek ne legyen ilyen hülye.
- Sajnálom Charles, tényleg – nyöszörögte Erik
miközben a karjaiban legjobb barátjával állt a homokban a tengeren felrobbanó hajókat bámulva. A kis csapatuk ismét csak szótlan volt, szótlan és megtört.
- Tudom, mindent tudok Erik – nyugtatta Charles,
de hangja még mindig remegett és kétségbeesett volt, szaporán vette a levegőt a
sokktól. – Megoldjuk, valahogy
megoldjuk. És az a csók… majd egyszer.
Erik szorosan magához ölelte lebénult
társát. Soha nem eresztette el többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése