~ nem félt

~ fiddleford ... eh nem tudom 

~ gravity falls ~ stanford x fiddleford ~ fanfiction ~ slash ~ novella ~ angst ~ spiritual 

A szempilláik mindig megremegtek felkelés előtt. Utóhatása lehetett lidérces álmoknak. Visszatükröződése rémképként derengő emlékeknek. 

Rémképek, 

rémképek nem tudnátok kicsit ködösebbek lenni 

?

Nem hiányzott ennek a kettőnek ilyen élesen látni pihenésük közben is.

Látnak ők elég lidércet ébren.

Stanford, azon gondolkozott ha csillag lenne már halottként ragyogna. Biztos évezredekkel ezelőtt felrobbant volna.

Felrobbanni ő tud. Tud. 

Fiddleford, pedig félt kinyitni a szemét. És csak az járt a fejében, hogy mennyire fél minden egyes nap előtt. És a többi ember miért nem félt

?

Voltak kint szörnyek

hazugságok

éles tárgyak

halált hozó átkok

és emberek.

Amikor kinyitotta a szemeit nem látott semmit. 

Sötét. 

Ez semmiben sem különbözött. Lehet, hogy soha nem nyitotta ki a szemét. Az egész életét lehajtott szemhéjjal töltötte.

Alakok.

Kirajzolódtak az alakok.

Egy férfi ég felé tekintő profilja. Egy szobanövény, nagy bútorok, vékony székek, szélben sodródó függönyök, egy élet.

De nem bízott soha ezekben. Ki bizonyította be neki, hogy a sötétben a szekrény mögött nem lakozott szörny

? 

Hogy az élete mögött nem lakozott szörny

?

Paranoiától bűzlött.

Stanford észrevette, hogy felkelt, mégpedig azért mert remegett. Talán fázott, gondolta, biztos nem rettegett, biztos nem. Annak semmi értelme nem volt. Ő itt feküdt mellette, biztonságban, takaró alatt, a házukban. 

Semmi oka nem volt rá.

Mert Stanford-tól biztos nem félt. Tőle nem.

Semmi oka nem volt rá. 

Nem volt oka félni attól a férfitól akinek karjai közt alszik el, ismeri minden sérülését a testén,  megtakarítja zsíros szemüvegét, jobban tudja mint, ő hova tette a tollat, mielőtt még kimondja hallja összes gondolatát. Semmi logikája nem volt rettegni egy embertől aki reggel palacsintával várta, segített neki a legapróbb problémában is és vígan leélték volna együtt egész rémképekkel teli életüket.

Hát nem félt.

Ő nem.

Soha.

Nem rettegett a képtől, hogy egy reggel mikor társa kinyitja a szemét sárga lesz.

Attól sem, hogy nem ébred fel reggel.

Ilyentől csak az őrültek félnek. (vagy a túl okosok.)

(ugye nem túl okos 

?

ugye

?) 

Szóval csak feküdt és nem félt. Mert ezt csinálják a normális emberek. Nem félnek a lehetetlentől.

És mi van ha nem sárga szemet lát hanem egy búcsúüzenetet. Vagy még annyit se. Csak az ürességet,

Szóval csak feküdt és nem félt.

nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt, nem félt 

Megpróbált visszaaludni. 

- Szerintem itt az ideje felkelni – szólalt meg Stanford.

Avagy letenni a lábad az ágyról, hogy megragadja a szörny.

-  Szerintem is.

Stanford nem mozdult, nem oltotta fel a lámpát. 

- Te is a virágokat akarod, de csak a fűig érsz? – Hangzott el a kérdés a férfitól akitől nem félt. 

Neki akár a puszta föld is elég lett volna. 

- Szerintem mindenki így van vele – válaszolta.

- Ez nem igaz. Vannak emberek akiknek egész kertjük van. Vannak emberek akiknek univerzumaik vannak.

Neki jelenleg ő volt az.

- Szerintem mindenki eléri az univerzumát. Valakinek igaz ez hatalmas lesz, de valakinek csak egy kétgyerekes ház méretű.

- Nekem sok univerzumom lesz.

Stanford kikelt az ágyból, Fiddleford pedig úgy döntött kávéra van szüksége. Kávéra amiben nincs szemgolyó és kávéból készül. 

Ahogy a normális emberek kávéznak.

Aztán eszik talán egy gofrit.

Talán juharszirupot is tesz rá.

Közben elolvassa az újságot.

Rámosolyog Stanford-ra.

Aki megkérdi,

minden rendben van

?

Ő válaszol, hogy

szerintem igen.

Semmi sem volt soha rendben. Nem áltatta magát. Se vele, se vele, se vele, se vele.

Nem áltatta magát. Miért öntött volna több juharszirupot az elégett gofrijára

?

Sokáig elhitte, hogy az egész minden boldog lehet. A minden boldog lehet és vele ő is, ő is, ő is, ő is.

Milyen vicces, hogy a dolgok valahogy megváltoznak az emberben miután valami hideg áll bele a vállába. És aztán szúr. És fáj akár a vihar. És aztán a meleg dolog végigcsurog a bőrön. És a hideg dolog még mindig benned van. És csak két könnyeidtől elmosódott sárga kört látsz. És aztán csak egy fájdalmas ordítást hallasz. És aztán hirtelen nincs benned a hideg dolog.

És csak két összetört férfi marad a szoba közepén.

Milyen vicces. 

Soha nem lett jobb semmi. 

Stanford ugyanúgy órákra bevonult egyedül a szobájába.

Fiddleford ugyanúgy egyedül maradt a szörnyekkel.

De olvasott. Mint a normális emberek.

És tévét nézett. 

És dolgozott. És kutatott. És ignorálta magát.

Ignorálta a pillanatokat amikor letette volna a tollat.

Ez lett hirtelen a boldogsága. Az ignorálás.

Mindent.

Nem nézel oda, nem történik meg.

Nevess amikor kell. Légy csendben, de ne túl sokáig. Beszélgess. Élj.

Stanford mindig megkérdezte tőle, hogy van, csók előtt, csók után.

Hogy volt

?

Ignorálta.

Tudta, hogy neki mindent elmondhatna. Ignorálta. És minden egyes alkalommal amikor megkapta a kérdést, ami tudta, hogy jönni fog csak egyre rosszabb volt. De mosolygott és inkább visszacsókolt. 

Aztán egy nap soha többé nem hallotta a kérdést.

valamikor messze egy élettel ezután

Ugyanaz a két ködös szem nézett egymásra mint azokban az időkben. 

És amikor megkapta a kérdést.

- Hogy vagy? 

Könnyekkel borult a másik vállára. És szavakkal.