~ Szép szemed mit lát?

~ castiel lát dolgokat amik nincsenek ott

~ supernatural ~ fanfiction ~ crazy!castiel ~ destiel, megstiel ~ angst ~ 30/25 ~ ZENE

- Jöttem a mai egy órára hozzá – a démon hangja aggódóan visszhangzott az üres folyosón, ahol, csak ő és a másik ápolónőnek álcázott társa álltak.  A szőke szörny elhúzta a száját, ami semmi jót nem sejtetett. – Mi van vele?

- Át kellett szállítani a másik fajta szobába, megkapta a ruhát is. – Meg próbálta feldolgozni az információt, de nem ment neki. Az nem lehet. Castiel nem ártott volna senkinek. A másik démon folytatta. - Azt mondta „Olyan mint egy nagy ölelés”. 

- Minek kellett feladni rá azt, hogyha nem akart kiszabadulni belőle és még tetszett is neki? Olyan mint egy óvodás! Még egy hangyát sem bántana! – Meg teljesen kiakadt. Összekeverhették valakivel az angyalt, igen, csak ez történhetett.

- Reggel amikor hoztam neki az ételt, az egész szobában káosz volt. Az ágy kettétörve, az asztalnak csak darabkái maradtak, a mennyezetről a festék egy ponton lepotyogott. Igazából furcsa mert senki sem hallott semmit. De az orvosok azt mondták egy napig nem árthat meg neki.

- Hányas szoba? – jött a kérdés egyből.

- Jobba lenne neki ha egyedül marad…

- Hányas szoba?

A másik démon nagyot sóhajtott.

- Nyolcvanhat.

…

Igazából ezen a folyosón még nem is járt. Ő csak Castiel miatt volt itt, a többi beteg nem igazán izgatta, legfeljebb ha a közelben történt valami. Itt sokkal feszültebben csengtek léptei, a szobákból pedig nem a jól megszokott motyorgás szűrődött ki, hanem mélyről feltörő zokogás, ordítozás esetleg egy visszatarthatatlan hátborzongató nevetés.

Régen azt hitte, hogy csak az embere ilyen törékenyek, de ez nem igaz, mert mindenki kerülhet ide. A húszas szobában például egy vérfarkas élt, a negyvenkettesben pedig ugye, az angyal, Castiel.

Elővette a kulcsokat és benyitott az ajtón.

A világos, kipárnázott, bűzölgő szoba közepén feküdt Castiel. Nem aludt, csak nézte a plafont, üres szemeivel. Apró mosoly bujkált szája szélén, de mégis annyira szomorúnak tűnt. Bár Meg ehhez már hozzászokott. Mindig ugyanolyan volt, méz borította felszínt, de belül már nem találhattak semmit.

Az angyal oldalra fordította a fejét, viszont vele ellenkező irányba, úgy bámulta a semmit mintha valaki lett volna ott. Valószínűleg Lucifer visszatért. Castiel felnevetett, de mintha fájdalmából érődött volna az a kacaj.

- Clarence? – szólította Meg a néven, amit ő adott neki.

Az őrült felült. Rámosolygott a démonra, pillantásával maga mellé invitálta. A démon leült, próbált észrevenni valami furcsaságot az angyalon, de nem talált semmit ami ámokfutására utalt volna, minden teljesen ugyan olyan volt. Az „ölelő ruhára” még a kabátját is visszavette. Meg soha nem érdeklődött miért ragaszkodik annyira ahhoz az öreg zsákhoz.

- Mi történt este?

Castiel kék szemei félresiklottak. Jobbra-balra dülöngélt a kipárnázott padlón, biztos tetszett neki.

- Lucifer volt?

Castiel megrázta a fejét.

Ha Meg nem tudta volna, hogy az angyalok nem alszanak akkor rémálomra tippelne, de mivel ez a tény létezett, el kellett vetnie az ötletet.

- Akkor mi történt?  - próbált nagyon óvatosan és lassan beszélni, nehogy megrémüljön tőle.

Castiel ismét hanyatt vágta magát és oldalra nézett, épp oda ahova előbb.

- Mi van ott? – érdeklődött tovább a  démon. – Ki van ott?

Castiel arcáról leolvadt a mosoly. Nagyon hidegnek tűnt így, végtelen szemeivel és fagyos vonásaival.

- Dean.

- A vadász nincs itt, Castiel.

- De, de – szajkózta az angyal rémülten.

- Este is ő volt  itt?

- Igen. Meg akart ölni, megrémültem… - Castiel megállt. – De, de már minden rendben. Most feltűnt és azt mondta minden rendben. Mert ő itt van. És mosolyog. És neki is van ilyen ruhája. Boldog. Én is az vagyok. Azt mondta…

Castiel felült, de lefagyott.

Meg türelmesen várt, de az angyal pislogás nélkül bámult előre.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogy szeret – Castiel hangjával együtt ellágyulva zuhant vissza a padlóra.

Meg-et hirtelen hatalmas szomorúság fogta el, két okból is. Mert Castiel már oda jutott, hogy képzelődik, és nem csak Luciferről, és azért is mert az angyal ilyen reménytelenül szereti a férfit. Még mindig. Azt hitte elmúlik. Párszor beszélt a fejével, elmagyarázta neki, hogy Dean soha az életben nem fog rá így tekinteni. Viszont ezeket meg sem hallotta.

- Castiel, Dean… - nem mondhatta ennyire nyíltan az angyal szemébe, de meg kellett tennie. – Dean nem szeret téged.

- De. De, de szeret. Ugye, Dean? – Castie rémülten maga mellé pillantott, ám elkerekedtek a szemei. – Dean! Dean! Szeretsz? Szeretsz! Mondd, hogy szeretsz! Mit csinálsz Dean?

Ahogy Meg követte a tekintetét, arra engedett következtetni, hogy „Dean” épp felállt. Mivel Castiel félig felülve, félig fekve hátrálni kezdett, a ruhától nem tudott jól mozogni, így csak kétségbeesett ficánkolást csinált.

- Mi történik, Cas? Mondd el mi történik! – kiáltotta a démon.

Az angyal a kipárnázott falhoz préselte magát. Ijedten bámulta a semmit könnyes szemeivel, arca teljesen eltorzult a rémülettől.

- Dean mondd, hogy szeretsz! – üvöltötte, de már félig énokiul. Ha Meg nem egy démon lett volna akkor valószínűleg belehal a visító hangba, amit a szoba falai felfogtak. – Ne, Dean, ne, kérlek, ne, ne… Ez nem te vagy! Te nem ilyen vagy!

- Castiel, ez nem az igazi Dean, ő nem az akit szeretsz – bár titokban fájt neki kimondani a szót, de tudta, hogy csak így nyugtathatja le. Castiel képzeletbeli kínoktól terült el a földön. – Le tudod győzni, a fenébe is! Harcolj ellene, ne engedd Lucifernek ezeket az illúziókat! Harcolj, ez nem igazi!

Mintha Castiel-t egy láthatatlan ember pofozta és ütötte volna, úgy gömbölyödött össze.

- Az igazi Dean szeret téged. Ő… ő nem tenne veled ilyet. Ő szeret téged – Az angyal kezdtet lenyugodni, a szavak hatottak. – Lucifer csak így akar rád ijeszteni. Elhiteti veled, hogy a vadász nem szeret. Pedig ez hazugság. Egyszer minden megoldódik majd köztetek és boldogak lehettek. Nyugodj le Castiel. Nyugalom. Minden a legnagyobb rendben. – Meg szavai beváltak.

Az angyal felült. Csillogott az arca, de vöröslő szemei ugyanolyan üresek voltak.

- Tényleg?

- Persze – helyeselt Meg. Valójában nem tudta, hogy ez tényleg igaz volt. Ha nem lett volna démon, biztos azzal zárná a beszélgetést: Isten útjai kifürkészhetetlenek. De inkább csak otthagyta az angyalt magában, a semmibe bámulva.