~ Suttogó lélek

~ óda a védőszellemhez

~ non-fiction ~ original ~ angst ~ suspense ~poet ~ 30/29

Halk esőkopogásra riadok fel,

Nincs, ki sikolyom hallatán megrémülne.

A ház kong az ürességtől,

Csak én és egy lélek rettegünk a sötétségtől.

Hideg szél fúj be ablakomon

A többi árny kopogtat az ajtómon.

Vacogva ölelem a törékeny lelket,

Kit félelmem teremtett.

"Ha te nekem nem lennél, 

Ki lenne, akit megölelhetnék,

Kivel társalognék órákon át,

Kinek suttoghatnám a szívem dalát?

Nem lenne, ki megvédjen a szörnyektől,

Utálkozó emberektől.

Szörnyű, szörnyű szavaktól,

Gonosz, csúnya hangoktól."

Súgom a sötét léleknek,

Mintha ő védhetne,

Védhetne rosszalló pillantásoktól,

Óvhatna tenyerek csattanásától.

"Nem vigyázhatok rád örökre,

Bár sokszor láttam könnyes szemed,

Sokszor láttam sajgó arcod,

S még többször hallottam remegő hangod."

Szól a lélek, és lefekszik az ágyra,

A puha párnámra.

Átölel gyengéden és fülembe súgja

Édesen, halkan, mintha ez lenne utolsó mondata:

"Tudod, valójában én ki vagyok?

Ki az, aki hallgatja síró hangod?"

Megrázom a fejem,

De hisz ő a félelmem.

"Egy elhagyott szerelmed,

Egy ember, ki sokat jelentett neked,

Az az alak, kinek szíved adtad,

Az a halott fiú a sínek alatt.

De muszáj végleg elengedned,

Vedd észre, hogy nem csak én vagyok neked.

Figyelj fel a kedves szavakra,

Ne csak a rosszra és haragra."

A lélek még utoljára egy csókot nyom ajkamra,

Mely édesebb, mint torták hada.

Ajka puha, mint a felhő,

Haja simogatja arcom, mint a tavaszi szellő.

Elengedi fáradt kezem,

Eltűnik a semmiben,

De emlékeimben él,

Mert elfelejteni őt képtelenség.