~ Hamis vagy

~ yuri és a hamis mosolya

~ yuri on ice ~ fanfiction ~ pre-slash  ~ angst ~ suspense ~ whump ~ novella ~ 30/12 

Viktor reménykedett benne, hogy elég korán jött, és még segíthet Yurinak az öltözködésben. Minden alkalommal eljátszották ezt, rossz volt a cipzár a fekete fellépő ruhán, ezért neki kellett megszerelnie azt a fellépések előtt. Persze valahogy mindig elromlott, de ezt Viktor annyira nem is bánta.

Az öltöző ajtaján lassan és halkan nyitott be, meg akarta lepni a férfit. Elbújt a szekrények mögött, mikor meghallotta Yuri szöszölését. Fél szemmel kitekintett, hogy meglesse mennyi anyag borítja őt.

Első megállapítása az volt, hogy még neki sem kezdett öltözni, a második pedig az, hogy Yuri épp számolja a kezében tartott színes tablettákat.

Kilépett a szekrények mögül.

- Yuri. –  Ezúttal eltűnt az a melegség Viktor hangjából, amikor kimondta a nevet.

Rémületében a férfi eldobta az összeset, ami a kezében volt, és még a dobozt is. A fagyott némaságban a pirulák csempén pattogása hatalmas zajt csapott. És mikor elhallgattak, akkor is ott csengett Viktor fülében.

Nem tudta felfogni. Egyszerűen csak nézte mi történik és nem értette. Nem akarta érteni.

Belebámult Yuri hatalmasra nyílt, rémült, sötét szemeibe, amikben csillagokként ragyogtak a könnyek. Az arc amit Viktor úgy szeretett hirtelen nagyon megváltozott. Úgy érezte csak egy maszkot néz. Olyat mint Dante-é, szörnyen sok fájdalommal és bűnnel.

Yuri megszólalt. Az első hangokat csak a sírás feltöréseinek lehetett mondani.

- Meg tudom magyarázni! Sajnálom… Sajnálom Viktor! – fakadt ki szenvedése.

Az idősebb férfi épp azon vacillált, hogy: megforduljon és kimenjen az öltözőből, pofon vágja Yurit, vagy megölelje.

Úgy határozott inkább csak áll és hallgat.

Yuri sírt. Majdnem belefulladt a taknyában és könnyeibe, alig győzte őket letörölni. Mikor már lábai nem bírták tovább lerogyott a padra és ott folytatta. Viktor elővette a férfi szekrényéből a papír zsebkendőt és odanyújtotta neki. Nem fogadta el. Felnézett lesújtott edzőjére. Leginkább egy kóbor kutyához lehetett hasonlítani. Egy nagyon eltévedt, és lelkileg nagyon halott kutyához.

- Tényleg sajnálom, Viktor – mondta viszonylag lenyugodva, de a töröttség még mindig ott volt.

- Milyen tabletták? – kérdezte szemrebbenés nélkül az ezüst hajú férfi. Arcára egy jeges maszkot húzott.

- Öt dop… dopping és hat szorongásos-depresszióra.

- Miről beszélsz? – Kapott észbe Viktor. Összetört jeges maszkja, szemei kétségbeesetten meredtek az őt figyelő srácra. - Milyen depresszió? Mi a fene folyik itt Yuri? – Viktor úgy érezte egy vonat robog a fejében, egy hazugságokkal megpakolt vonat.

- A dopping arra… mert gyenge vagyok és, és úgy éreztem nem bírom és egyszerűen csak kellett…

- Én nem arról kérdeztem. Arra is mérges vagyok, szentségtelenül mérges, de engem nem az érdekel – Leült Yuri mellé. Kifújta a levegőt. Miért volt ilyen nehéz kimondani ezt a szót? – Depresszió?

A másik aprót bólintott. – Nem akartam elmondani mert nem akartam, hogy aggódj. Miután elbuktam a Grand Prix döntőt, tudod, hogy eléggé összezuhantam. Hát kicsit jobban is mint azt az embereknek elmondtam. Csak Pichit tud róla. – Nagyon lassan beszélt, és minden szavát előre megfontolta. – Miután megjöttél azt hittem ez javulni fog. És tényleg, érzem a változást, hogy van itt valaki és támogat. Rengeteget jelent. De azokat a belőlem elvesztett darabkákat még te sem tudtad megtalálni. A versenyek előtt rám jön a stressz és… és olyankor érzem a legjobban, hogy üres vagyok. Muszáj bevennem párat különben… Sajnálom Viktor.

Csendben ültek. Viktor próbálta feldolgozta a hallottakat. A szavak csak úgy dübörögtek a fejében.

- Én sajnálom Yuri - bökte ki végül. – Nem vettem észre, hogy nem vagy boldog.

Yuri ismét elsírta magát. Valami rosszat mondott?

- Nagyon jól megtanultam már a tökéletes hamis mosolyt. – motyogta levegőért kapkodva. -  Senki sem veszi észre. – Beszéde olyan volt mint amikor a tévé rosszul fogja be az adást. Viktor a szavait alig tudta megérteni. – Igazából senkinek sem akartam megmutatni mi van a mosoly alatt. Még neked sem.

Ez a kés Viktor szívébe fúródott, jó mélyre. Megérintette Yuri vállát, de az ellökte a kezeit. Még egy kés került a férfi szívébe.

- Lehetne… Lehetne, hogy most magamra hagysz? -  tette fel a kérdést nyersen Yuri.

Viktor nem tudta mit tegyen, sebzett szíve is kihagyott pár dobbanást, levegőt is elfelejtett venni a sokktól. Egyszerűen elküldte őt.

Újra megpróbálta megsimogatni az összetört zokogó férfi hátát, de az ingerülten megfogta és ellökte a kezét.

- Menj el! – Üvöltötte Viktor képébe. Visítozó hangja remegett a fájdalomtól, könnyeitől csillogó arca kétségbeesetten töredezett.

Viktor felállt és elindult az ajtó felé. Visszatekintett az omladozó Yurira, aki kezeibe temetett arccal húzta össze magát egyre kisebbre.

Valószínűleg meghallotta, hogy az ajtó nem nyitódik, mert felnézett a másik férfira.

- Csak… menj el.