~ Elvileg ez művészet

~ a mona lisa születése

~ leonardo da vinci x OC ~ modern, teenager au ~ slash ~ szösz ~ hurt/comfort ~ fluff ~ art ~ 30/17

Még csak pár órája festett, de modellje már türelmetlenül  mocorgott.

- Kész vagy? - förmedt rá múzsája, ügyet sem vetett a fiúra. - Szomjas vagyok, és nem érzem a lábamat - panaszkodott tovább a modell. - Könyörgök, csak pár perc amíg elszívok egy cigit, ígérem aztán itt is vagyok! - esedezett, szemeit akkorára gúvasztotta, mint egy kölyökkutya.

Leonardo nagyot sóhajtott, kezével amiben csak egy ecset foglalt helyet a terasz felé intett. Modellje megkönnyebbülten tápászkodott fel a rozoga székről, miután hosszú lábait kinyújtóztatta fürgén és könnyed kecsességgel suhant ki az erkélyajtón.

A fiatal művész közben a semmilyen állapotban rábámuló munkáján merengett. Sikeresen eltalálta a fiú vonásait, minden stimmelt. Csak az arckifejezés. Semmi érdekest nem fedezett fel benne a szeme. Pedig a fiú, ő olyan színesen és élénken változtatta a mimikáit, hogy miután az ember szíve beléremegetett két lábbal rugdalta volna el egy szereplőválogatásra, valami elvont és túlgondolt filmhez. Ahol a végén mindenki vagy nagyon szomorú vagy nagyon halott. Gyönyörű hulla lehetett volna.

Nem hallotta meg, hogy barátja visszatért így kis híján lefordult a székéből amikor az hátulról lecsapva egy gyors csókot nyomott az arcára. Vállára a fiú rátette az egész testsúlyát és úgy hajolt el fölötte, hogy közelebbről is megnézhesse a készülő festményt. Percekig csak nézte, a festő háta pedig kezdett sajogni.

- Nem is tudom, értem, hogy ez csak egy pillanat a nagy egészből, de ez túl… - Lenézett a feszült ábrázatú Leonardóra. – Túl sok benne az érzelem. Nem festhetsz le így egy férfit, Leo.

- Nem értelek – válaszolt fojtott hangon, mindig így beszélt mikor a fiú is itt volt.

- Túl egyértelmű lenne mit érzel. Szinte ordít a szenvedélyes nyugodtság ami az emberekre jellemző szerelem idején. Rá fognak jönni a szüleid, a tanáraid, mindenki tudni fogja. 

- Nem vagyok beléd szerelmes – vágta rá gondolkozás nélkül.                                       

- Én meg nő vagyok. – Múzsája fél pillanatra megállt a beszédben, és így kiáltott fel: - Tudom  már, Leo! Ez az. Igen, ez így jó lesz. Lefesthetsz úgy ahogy akarsz, ugyanazzal a szerelemmel, és alig kell valamit változtatnod rajta. Egy kicseszett zseni vagyok – visszarohant a helyére, ahol aztán megigazította magát. – Változtass át nővé.

- Hogy mit csináljak?

- Változasd meg kicsit a vonásaimat nőiesebbre, biztos nem olyan nehéz, hajam így is hosszú, ezek az középkori cuccok amiket rám aggattál így is elég nőiesek. Meg tudod oldani. Hiszek benned.

A festő már tiltakozott volna, de ahogy szerelme az utolsó két szót kimondta, nem tudott ellenkezni. Kihívásnak kihívás volt, órákig csak a szemmel dolgozott, hogy visszaadja egy nőt de azért ne vesszen el modellje. Aki amióta közölte zseniális tervét alig bírta visszafogni a vigyorgást. De ez így volt tökéletes, és végre Leonardo meglelte azt a valamit az festményből amit keresett.

A fiú érezte, ha ezt összehozza még nagy nevet kaphat a festmény.

Mégis egész végig ott motoszkált benne, hogy az egész amit csinál nem jó, nem őszinte, nem igazi, egy nőt kellett festenie, ebben pedig nem talált semmi szépet. Mintha kivájtak volna egy darabot a szívéből és trágyával helyettesítették  volna. Utálta ezt. A keze is állandóan megremegett. Ha be is fejezi, tudja, hogy nem fogja majd teljes lényével szeretni. Mert szerelmének csak egy torz tükörképe lesz. 

Negyedik szüneten voltak túl, amik javarészt cigi mellett életfilozofálással teltek. A levegőben festként lebegett előtte a cél. Az utolsó vonások, igazítgatások, káromkodások (nagyon. sok.), dúdolgatás és elmerengés azon, hogy jobban teszi-e azt, ha tűzre veti. De már a szignó is rákerült és innen nem volt már visszaút.

Kész lett.

Nem tudta, hogy megengedheti-e magának a mestermű kifejezést, de egész jól sikerült szerelméből nőt varázsolnia. Amennyire ilyen téren megelégedhetett magával. 

- Megnézheted – szólt oda a fiúnak izgatottan.

A másik felpattant és hatalmas, lelkes mosollyal jött oda hozzá. A művész csak azt a cseppnyi napsugarat látta meg benne.

- Aztarohadt - szaladt ki a száján amikor először megpillantotta. A másik dolga az volt, hogy hevesen szájon csókolja a festőt. – Gyönyörű – suttogta a fülébe.

- Tényleg?

- Annyira, hogy megyek, és átkereszteltetem magam „Lisa”-nak, túl jó nő vagyok a „Luis”-hoz.