~ Akár a hullócsillag

~ testvéri beszélgetés, impala, a csillagok és gyász
~ supernatural fanfiction ~ destiel ~ hurt/comfort ~ angst ~ death story ~ szösz ~ 30/2




Elmerengve néztem a bátyámat, aki próbálta letakarítani arcáról a maradék vérfarkast. Izmai feszültek, és teste mintha görcsbe szorult volna, úgy ült mellettem görnyedve a kocsi platóján. A nap már igyekezett le a hegyek mögött, aranyra mázolt mindent.
 Dean egész nap szörnyű vicceket sütött el egymás után, minden lehetőséget elkapott, hogy nevessen, és a legapróbb dolognak is láthatólag örült. Például amikor meglátta, hogy csak két vérfarkassal van dolgunk, elkezdte valamelyik Hallelujah-feldolgozást dúdolni. Erőltetetten vidám volt. Szörnyen próbálkozott, de én jól tudtam, miről van szó.
Egész nap ugyanaz a gondolat fúrta a nyelvemet, hogy...
- Elgondolkozol néha azon, egy vagy két éve ilyenkor mit csináltunk? - végül rávettem magamat, hogy rátereljem a témát.
Dean gyanakodva nézett rám.
- Miről beszélsz, Sammy?
Sammy. Szegény. Dean nem hívott akármikor így. Nem is gondoltan, hogy ennyire megviselte.
- Olyan gyorsan repül az idő, egyszer itt voltunk, és már ott vagyunk. Embereket ismerünk meg, és már el is tűntek.
- Sammy, komolyan - hangjára sötétség borult.
-  Nem akarsz Cas-ről beszélni?
Nem válaszolt rögtön. Várt pár pillanatot, percet... Szóval eltartott egy darabig.
- Egész nap ezt próbáltam kikerülni, eljöttem az ország másik felébe, munkát találtam, olyan pozitív voltam... Muszáj elrontanod?
Igen, muszáj volt elrontanom, láttam rajta, hogy szenved, és én már nem bírtam tovább.
 - Eddig mindenkiről, akit elvesztettünk, megemlékeztünk a halálának az évfordulóján. Nem értem, pont róla miért ne lehetne beszélni?
Megint csak hallgatott. Most sokkal tovább tartott a csend, közben beesteledett, már csak az utcai lámpa fényei adtak világosságot.
- Sammy? - kérdezte végül. Kérdőn rápillantottam árnyékokkal borított mosolygó arcára. - Emlékszel, hogy amikor először találkoztál Cas-el, milyen izgatott voltál?
- Neki meg az első reakciója "Sam Winchester, a fiú démonvérrel." És én olyan fapofával még senkit soha nem láttam.
Dean jóízűen nevetett. Elkezdte dobálni az emlékeket az angyalról, amik hullócsillagként repültek el felettünk. Nagyon figyelt rá, hogy csak a boldogakról beszéljen, kihagyta a leviatános esetet, és minden mást, amikor beborultak a felhők fölöttünk. Csak nevetett, ahogy bírta, végül már nem a feszültségtől görnyedt össze, hanem szabályosan lefordult kocsija tetejéről a nevetéstől.  Boldog voltam, hogy így láthatom őket, és az emlékeket. Akármennyi szaron mentünk keresztül, valahogy mindig voltak ilyen apró mosolygós pillanatok, amikre egy nap, igen, lehet, hogy egy gyásznap, el tudtunk merengeni. A levegőért és szóért kapkodó beszélgetésbe kezdtünk belefáradni, a szánk kiszáradt, és az éjszaka hidege is megtalált minket. Dean épp elmerülve mesélte, hogy Castiel mindig csak jót akart, és még azelőtt soha nem találkozott ennyire tiszta személlyel, amikor megállt. Mosolyogva felnézett a néhol felhőkkel borított csillagokra, vagy háromszor nyitotta szóra a száját, de mindig beleszorult a hang. Oldalba böktem, kérdvén, mi a probléma? Dean szomorkás mosollyal rám pillantott, az ég tükröződött csillogó szemében.
- A francba is Sammy, szerettem őt.