~ Wayward sons ~ 3/1

~ supernatural fanfiction ~ PG ~ többrészes ~ 3 részes ~ hurt/comfort ~ dirty talk ~ slash ~ E/1 ~ ZENE ~

~ A Winchesterek élete valahogy soha sem megy zökkenőmentesen. Amikor épp nem a szörnyek marcangolják őket, akkor az érzelmeik, és fordítva. Így van ez most is. De vajon mi is történt, ami miatt annyira szétesni látszik minden? Miért ül Sam Winchester a templom soraiban? Dean Winchester hova tart az Impalában ilyen fejvesztve? És hol van Castiel? ~

Part 1 

      November 6.

      Sam Winchester vagyok. Gondoltam ezt leszögezem, ha esetleg valaki egyszer megtalálná a naplót, tudja, nem csak egy egyszerű vadászé.  Nem akartam így írni, egyszerű használati utasításnak szántam az elején, ha valaki bele akarna vágni a vadászatba (amit nem értek) vagy akármilyen segítségre lenne szüksége. De mivel már minden egyes szörnyet amivel az évek során találkoztunk lejegyeztem, most szeretnék egy kicsit arról írni mi történik körülöttem. Nagy a valószínűsége, hogy ki fogom tépni az összes ilyen lapot amint végeztem.

A jelenlegi helyzet az, hogy mindenki eltűnt körülöttem, meghaltak, elhagytak, továbbálltak különböző okokból. Ja, itt ülök a Könyvtárosok bunkerében, bakelitlemezt hallgatok, ezt a vackot írom és sajnáltatom magam. Általában ilyenkor jön Dean és hoz egy sört, vagy ügyet.  (Dean Winchester: a bátyj) Általában. Viszont most az a helyzet, hogy Dean napok óta ki sem mozdult a szobájából és nem szólt egy szót sem azóta, hogy az angyal (könyörgömnelegyenigaz) meghalt.

Ha jól emlékszem egy héttel ezelőtt Dean az éjszaka közepén eltűnt. Hagyott egy üzenetet miszerint Cas-nek gondja van. Hát mit ne mondjak, nem ártott volna ha felkelt engem is, hogy

„Hé! A barátunknak szüksége van ránk, gyere te is, mert te vagy az öcsém aki általában hasznos!”.

 (Amúgy Castiel az angyal aki anno kihozta Deant a pokolból, azóta hát hogy mondjam?  Kapcsolat alakult ki köztünk. A lényeg, hogy megvédett minket, mi is őt, rengeteg minden mentünk keresztül. Azt hiszem a testvérünk lett.)

A lényeg, elment nélkülem. Az egy hét alatt én halálra aggódtam magam, mert nem volt képes egyikük sem felvenni azt a rohadt telefont. Aztán hazajöttek. Emlékszem, hogy szentségtelen hideg volt. Hallottam az ajtó kicsapódását és gondolkodás nélkül futottam a bejárathoz. Először könnyebbülten sóhajtottam amikor megláttam a két ismerős alakot, csak ezután figyeltem fel rá, hogy Dean egy élettelen testet cipel a vállán. Mindketten rettentően meggyötörtek voltak. Ezt követően nem is tudom mi történt… Elfogott a pánik, csináltam amit tudtam. Tényleg ki=utött a riadt káosz.

 De Dean arcára tisztán emlékszem. Sziklaszilárd vonásait és reményvesztett tekintetét egy életre nem verem ki a fejemből. Úgy nézett ki… úgy nézett ki, mint egy… kisfiú. Mint egy kissrác aki már annyi minden ment keresztül, hogy már elfelejtett sírni ha valami rossz történt, és csak rezzenéstelen arccal nézte amint összeomlik a homokvára.

Annyira elveszett volt. Sokszor láttam már ezt az ábrázatot, mégis ahányszor látom, hogy a bátyám ennyire kicsi úgy érzem én is kicsi vagyok.

Így állunk. Dean napok óta a szobájában gubbaszt, csak akkor jött ki amikor közöltem vele, hogy elégetem a testet. Nem engedte. Pofonvágott és visszament az odújába. Castiel teste most ugyanott fekszik a padlón, mint amikor Dean megérkezett, én pedig elvettem tőle. Nem tudom, hogy gyászoljak-e. Lehet, hogy csak visszament a Mennybe, lehet, hogy másik porhüvelyt talált mert ez nem bírta… ja, lehet. Viszont mivel ez a kicseszett valóság, benne van a pakliban, hogy meghalt. Cas meghalt. Rossz belegondolni. De mindegy, csak optimistán, Castiel nem halt meg, Dean pedig nem süllyedt bele a gyászba és depresszióba. Miért ilyen rohadt nehéz magamat is meggyőzni?

      November 7

Tulajdonképpen öt perce írtam le az előbbi sorokat, de az idő alatt valahogy elmúlt éjfél.

Állapot: Nem aludtam, ha jól számolom öt napja. Bírom én. Amikor nem volt lelkem állítólag egyáltalán nem aludtam, hát ez most miért kottyanna meg nekem? Mit áltatom magam, idegileg teljesen ki vagyok, azt sem tudom hol áll a fejem.

Deannek ismét rémálma volt. (Ez okozta, azt a nagyon tintapacát a papír szélén) Ordításokat és segélykéréseket hallottam a szobája felől. Szóval futottam. Aztán amikor megláttam az izzadt, rémült, épp alvó Deant viszonylag megnyugodtam. Sikerült felébresztenem, amint magához tért újra azzal az arccal nézett rám. Némán bámult. Belém fagyott a vér attól a tekintettől. Még mindig érzem. 

Azt említettem, hogy Dean Cas kabátja mellett aludt? Vagy, hogy is mondjam… ott volt mellette a kabát. Nem tudom, hogy ez ijesztő vagy szomorú. Dean tudja mi történt, lehet, hogy akkor Cas tényleg halott. Láttam, hogy a testen nincs rajta a kabát, ezek szerint Dean elrakta. Emlékül? Csakis. Ez csak még jobban bizonyítja a szörnyű tényt.

Jobban belegondolva nem is akkora baj, hogy nincs itt rajtam kívül senki. Szánalmas látványt nyújthatok, az száz. Egy üvegsör, egy tompa fényű lámpa és én. Szerintem most illene felhangzani a háttérben, hogy „Hello darkness my old friend…”. Önirónia, az egészséges. 

 Éhes vagyok, hajnali három és üres a hűtő. De nem mehetek el, nem akarom egyedül hagyni Deant, sem Cast… Jellemző rám, hogy másokkal jobban törődök mint saját magammal, leszokhatnák erről. Minden vadász leszokhatna erről, és talán megélnénk a hatvanat. Ó a fenébe, kilyukad a gyomrom! Feladom, elmegyek üzletbe.

      November 9

      Visszaolvastam amit írtam és azt kívánom bárcsak ne lettem volna éhes, és tényleg csak másokkal foglalkoztam volna. Azalatt a fél óra alatt körülbelül a világ úgy döntött ő most laza lesz és minden a feje tetejére állt. Rossz leírni is. Komolyan még mindig nem hiszem el, hogy megtette, vagy legalábbis meg akarta tenni. Azt tudtam, hogy egy komplett idióta, de ennyire.

Vázolom mi történt.

Nagy boldogan és jóllakottan, épségben visszaértem. Semmi gond nem volt, az éjjel-nappaliban kaptam pitét (hátha Deant kicsit megvigasztalja) és bevásároltam mindenből. Amikor beléptem az ajtón már tudtam, hogy gond van. Fémes bűz terjengett a levegőben és láttam a leheletem. Eltartott egy ideig míg megtaláltam Deant, a mormolást követve. Egy kis, eldugott helységben volt, valahol a szobája közelében. Arra emlékszem, hogy ott volt Castiel teste is, meg vér, a padlón vér volt valami szimbólum, nem kellett zseninek lenni, hogy tudjam, az a bátyám vére.

Vér. Annyi vér.

Most is felfordult a gyomrom ahogy ezt leírom. Ha az írás orvosság akkor miért érzem egyre szarabbul magam?  Rengeteg gyertya sorakozott a szobában. A falon is vér volt. Castiel teste a tekergő szimbólum közepén hevert mozdulatlanul. Dean előtte térdelt és valami sötét varázslatot mormogott… nem kellett gondolkoznom, hogy tudjam:  épp feltámasztott. Ez pedig csak áldozatokkal járhat.  

Az események ezután felpörögtek. Castiel teste fehéren villódzni kezdett, Dean ordítani és pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a bátyámat elrángassam onnan, elmaszatoltam a vérrel festett szimbólumot, megtettem minden tőlem telhetőt remélem.

Istenem. Szörnyű volt.

Dean csak rángatózott, mintha megcsapta volna az áram, hangos sípoló hang visított mindenhol, az erős fehér fény ami Cas testéből sugárzott retinaégető volt. Ez tartott szerintem tíz percig aztán lenyugodtak a kedélyek, vagy valami olyasmi. Dean már nem rázkódott, csak remegett, ez betudható volt a szobában levő fagyos légkörnek is, de látszott rajta a félelem és a… hogy is mondjam?

A halál.

Francba.

Szerintem ez a naplóírás nem fog működni.