~Mély a víz

  

~Készen állsz elmerülni a vízben?

~Destiel~fanfiction ~angst~Supernatural ~ff

  – A víz hideg. Készen állsz? Nincs visszaút... többé nem lássuk a partot. – Az általában határozott beszédedbe most hallottam a félelem remegését is.

    Készen állok.

    Testünket lassan nyelte el a fagyos víz, amibe a te ötleted volt belesétálni, először ugyan visszatántorodtunk, de sikerült. Először csípett a hűvös ölelés ami hirtelen beterítette csupasz bőrömet, tudtam , hogy te is így érzel.  Alig láttam a víz alatt, de a világos sziluetted kitűnt a sötét masszában. Ismertelek már annyira, nem kellett tisztán látnom, hogy megállapítsam:

     az a merev kifejezés eltűnt arcodról , és hirtelen érzések jelentek meg rajta, zavarodott, egyben elbűvölő érzések. Lassanként hatalmába kerítettek, minél mélyebbre süllyedtünk annál erősebbek voltak. Tudom, mert velem is ez történt.

   Nem álltam készen.

    Mikor még sekély volt a víz tartottad a távolságot, csak a tenyeredet nyugtattad a kezemen, nehogy elsodorjon egymástól az ár. Ezután közeledtél, vagy nem is tudom… talán én szenvedtem közelebb magam hozzád, nehéz mozgással és sok elnyomott kiáltással.

     De végül sikerült, nem csak egy tenyér voltál a vállamon, nem csak egy homályos sziluett amit távolról csodálhatok, kezeid közé kaptál és úgy lebegtünk tovább a fagyos vízben.

    Ami már nem is volt annyira sötét, hideg és még ki is tisztult, végre igazán láthattalak.

    Csupaszok voltunk, csak így merülhettél bele a vízbe vetkőzz ki magadból, mutasd ki vagy. Furcsa volt, éreztem az összes porcikádat, éreztem az összes reszkető és megfeszülő porcikádat, vagy azok az enyémek voltak?  Rájöttem, hogy nem a hűvös víz volt oka remegésünknek, féltünk. Én minden előttünk álló másodperctől, hiába voltam karjaid védelmezésében, időközben sebezhető lettél. És tudom, hogy te is ettől rettegtél.  

    Nem álltunk készen.

    Tudod a levegő miatt aggódtam a legkevésbé, mert neked volt és nem voltál mohó. Ajkamra tapasztottad a szádat és ismét fellélegezhettem, aztán csak az emléke is elég volt, hogy túléljem a vízben.

    Ami kezdett egyre sötétebb lenni, ilyenkor csak lehunytam a szemem és válladra hajtottam elfáradt fejem. Te ilyenkor tudom, hogy mosolyogtál, de csak azért mert nem láttad azt az árnyat ami mögötted ólálkodott, nem is akartam, hogy meglásd. Ez volt az egyik legnagyobb hibán, ha szóltam volna…

    Egyszerre megragadott egy sötét kéz és magával kezdett húzni, rémület markoltam beléd, nem engedhettem, hogy elvigyenek. Gyenge voltam, meztelen derekad kicsúszott ujjaim közül és egyedül harcoltál tovább, én meg csak elkeseredve néztem.

    Soha nem álltunk készen.

   Néztem ahogy a hátadból kinövő szárnyak gyémánt fényében ragyognak a sötét vízben, megtisztított mindent, elűzte a szörnyet. Ilyenkor kellett volna kiírni, hogy boldogan éltek amíg meg nem haltak és befejezni a történetünket.

    Eddig együtt süllyedtünk, szépen, lassan, észrevétlenül. De rajtad szárnyak voltak, gyönyörűek, káprázatosak, puhák, még átázottan is megnyugtató érzés volt azokat simítani… viszont nehezek voltak, lehúztak téged és én hiába kapaszkodtam beléd, te süllyedtél. Minden erőmmel húztalak felfelé, nem bírtalak el, a szárnyak, a szárnyaknak nem fel kellett volna repíteniük?

    Te azt láttad jónak, hogyha kitéped a tollaid, megcsonkítod a menny adományát, megkértél rá, hogy én is ezt tegyem. Csak fogjak meg egy tolat és rántsam ki a helyéről, mintha… mintha nem számítana, mintha ez nem okozna neked fájdalmat, én pedig erre nem voltam hajlandó.

    Egy ideig azt hittem működhet, szörnyű érzés volt figyelni ahogy a két szárny elveszti gyémánthoz hasonló  ragyogását, de legalább nem süllyedtél olyan fékevesztett gyorsasággal. Egy ideig. Amíg míg volt erőd. Amíg míg volt akaratod.

   Aztán mintha béklyót kötöttek volna a bokádra süllyedni kezdtél a sötét, rideg, fagyos, mély vízben. Megragadtam a csuklód, én tényleg erősen tartottam, nem akartam elengedni, nem, azt akartam, hogy mellettem maradj, hogy tovább érezhessem remegő porcikáidat… nem akartam egyedül maradni a vízben.

    Mégis elszakadtunk.

     –  C A S!

    Süllyedtél. Kezeid felfelé nyújtózkodtak, mintha lenne remény, mintha láttad volna a fényt. Kék szemeid rémültem meredtek rám, beleégett az a tekintet az agyamba, a ragyogó kék drágakövek voltak az utolsók amiket láthattam miközben elnyelt a mély sötétség.

    Miért hazudtuk azt, hogy készen állunk?

   A víz túl hideg.