Egy szív jégből

~Milyen szomorú az ha valaki korán megy el egy esküvőről, nem? Sherlock már csak tudja.

 ~Johnlock~angst~slash~nagyon angst~ZENE

Egy árny sietett el London tekergő utcáin. Senki sem tudta ki az, voltak akik észre sem vették, annyira beleolvadt az árnyékok sokaságába. Léptei tompán puffantak egy bevett tempóval, szinte már dalt dúdolva. Kerülte a feltűnést, nem lépett lámpák sugara alá, a fény kerülte arcát, túl keserű volt ahhoz. Hosszú kabátja szárnyként követte őt, akár az is lehetett volna.

Megérdemelte a szárnyakat, megérdemelte, hogy szabad legyen, megérdemelte, hogy szárnyalhasson a napig és csak azután bukjon el.

Az nem ért, hogy a földön állva zuhant.

Igazságtalanság mondhatom, igazságtalanság amit nem érdemelt ki. Bezzeg mások szárnyalhattak és mégsem égette meg őket a nap. Ő meg csak pár boldog percet kért a felhők között, és még azt sem kapta meg.  

Pedig nem akart ő magasra menni… csak kicsit elemelkedni a talajtól, akárcsak pár centit, hogy érezhesse milyen repülni.

Lábai még bírták volna az utcák rovását, ám a szívére nehezedő súly nem, az egyre csak lehúzta. Csak ment, arra eszmélt fel, hogy kulcsát szorongatva áll a Baker Street-i lakásuk ajtaja előtt.

Mert minden út ide vezet vissza, minden nevetés, öröm, boldogság, de szomorúság, fájdalom és kín is. Ez az ajtó mindennek a nyitja. Beleértve a szívének is.

Eddig ahányszor belépet a kis lakásba mindig megnyugvás töltötte el, de most. Most csak ürességet érzett. Hiányzott egy bútor, egy kiegészítő, valami ami eddig itt volt, most nincs. Hol is lehetett? Mi is lehetett az, vagy inkább ki?

A kékes  fény, ami az utcáról szűrődött be idegenné tette a lépcsőházat, a nyikorgó lépcsők zajongtak, minden annyira… üres volt és rideg. Amikor belépett a nappaliba sem változott a helyzet, a számtalan hozzá, hozzájuk tartozó dolog semmit sem jelentett.

Csak egy koponya, csak egy tapéta, csak egy kanapé, csak könyvek, csak egy jelentéktelen, semmitmondó, üres és idegen fotel ami már nem tartozott senkihez. Tényleg! A fotel tulajdonosa. Ő nem volt itt. Ő hiányzott innen. 

John Watson nem volt itt.

Hol is lehetett? Az árny akármennyire is próbálkozott nem tudta előkaparni, pedig határozottan köze volta ahhoz miért lett belőle egy sötét alak, a sötét szoba közepén. Csak állt, mint egy sóbálvány és nem tudta mit kezdjen magával.

Mit kellene csinálnia?

Elvesztette önmagát.

Elhagyhatta valamelyik sötét utcasarkon, vissza kellene mennie… hova is? Honnan jött, és miért ment?

Minél több ideig állt a sötét szobában annál több kérdés gyűlt benne, míg végül a pillanat jégkristállyá dermedt. Lefagyott az agya, az legutolsó gondolata mindent ridegségbe taszított. A levegőben szálló por, az utcáról beszűrődő fény, a szoba, egész London, ledermedt. Csak ő volt meg az a szó ami ott lebegett előtte.

Esküvő.

Mily gyönyörű esküvő. Ezt mondta a násznép. Mily varázslatos. Mily boldog. Mily mennyei. Mily szép. Mily örömteli.

Mily kínzó esküvő. Ezt gondolta ő. Mily fájdalmas. Mily szomorú. Mily szilánkos. Mily csalódottsággal teli.

Lehet, hogy csak benne volt a hiba, talán valami elromlott benne, ezért kellett egész idő alatt visszanyelnie azokat a könnycseppeket. És bár nem értett az érzelmekhez biztos, hogy nem boldogság szülte könnyek voltak.

A jégkristályt megragadta és összetörte a markában. Az idő olvadozni kezdett, majd meghallotta az óra ketyegését. Minden folytatódott tovább. Ő csak erőtlenül lerogyott a kanapéra, ruhástól, összegömbölyödve lefeküdt.

Csak hevert ott némán. Megpróbálta összeszedni azokat a kristályokat amik épp az elméje darabkáit alkották. Csak nem ment. 

Azt vette észre, hogy nedves az arca, és a párna is, meg a szeme. Sírt. Észre sem vette, hogy elkezdte hullatni azokat a könnyeket. Miért is?

Mert John Watson megházasodott.

Mert John Watson választott magának egy életet.

Nélküle.

Pedig azt hitte ha visszatér akkor jóra fordulnak a dolgok, tisztázódik ami köztük van és élik tovább az életüket. Ekkor jött egy nő és a fagy beköszöntött.

A férfi fázott. Teljes egészében remegett amióta meglátta azt a nőt. Most pedig véglegesen kihűlt belülről. A szívéről nem is beszélve, az már rég odavolt, elajándékozta.

Egy esküvőről jött, az Ő esküvőjéről, valószínűleg észre sem vette, hogy elment, Ő szerelmes volt.

Ahogy a férfi is.

Ez nem az a fajta kellemes, álomhoz hasonlító szerelem volt már mint az elején. Időközben átváltozott valami rideg, elérhetetlen, riasztó érzéssé. És félt tőle. Legszebb álmában is őt kísértette, egy árnyként vagy fellobbanó lángként, de mindig ott volt. Legszívesebben megölte volna, hisz más lehetséges módot nem talált… akkor békére lelhetne.

A férfi körülbelül két-három napja nem csinált semmit, a szó szoros értelmében. Ült a kanapén, még mindig abban a ruhában amiben az esküvőn volt, és nézett ki a fejéből. Nem evett, nem ivott csak volt. Mrs. Hudson néha benézett rá, de el is ment. Ennyire szánalmas látványt nyújthatott?

Egyszerre csak egy ismerős hang csendült fel a földszintről, a fejében a hangos dobok, a szívében pedig őrült sikoltás.

Egyszerre remegni kezdett ahogy a lépések egyre közelebbről hallatszottak, az ingerült morgásokkal együtt. Nem kapott levegőt, a szája kiszáradt, egyszerre minden homályosodni kezdett körülötte. Aztán belépett Ő az ajtón.

John Watson. Dühös volt, de szomorú is, még csalódottság is bujkált benne.

Ezt nem mondta el senki a férfinak, ő csak ült némán maga elé bámulva, az agya próbálta felfogni épp mi történik. Érzések történtek. És ő ezeket nem értette, nem tudta miért torzult el olyan fájdalmasan barátja arca amikor belenézett a szemeibe.

– Sherlock! Nem. Hiszem. El. – Mérges. – Lelép az esküvőmről, egyszerűen otthagy a násznagy. Miért? – Csalódott. – Vártam, hogy hívjon, otthon ültem. Azt hittem valami történt… - Szomorú. – De nem. Csak ő nagysága hiányolta a drogok világát öt percig! – Hogy mi? – Sherlock miért? Miért kellenek azok a szerek? Egy fantasztikus, okos, elképesztő, nagy dolgokra hivatott férfi miért akarja tönkretenni magát? – Ez meg miről beszél? – Ne nézzen így, Mrs. Hudson elmondta. Tudom… tudom, hogy amióta hazajött az esküvőről teljesen szétlőtte a fejét. – Nem! Én nem… - Amúgy is látom, nem kell ezt mondani. Azok a kivörösödött szemek és a kába tekintet, még a testtartásáról is üvölt, hogy a nyavalyás kábítószerek már megint uralkodnak felette. – Nem. Most nem. – Sherlock… Én most elmegyek. – NE! – Pár nap múlva visszajövök, remélem addigra… addigra nem ilyen állapotban lesz. Viszlát!

Azzal megfordult és kilépett az ajtón.

A tükörben a férfi pont látta magát, vörösre sírt szemek, kócos haj, gyűrött ruha, elkábult arc. Tényleg úgy nézett ki mint egy kábítószeres. De nem. Most nem.  Nem voltak kábítószerek, drogok, semmi sem volt.

Csak egy szörnyű érzés a szívem környékén.