~Virágkoszorú

          

~Dean ismét az angyalról álmodik.

~Destiel~novella~slash~fluff féle angst hibrid ~spoiler ~au?~3000 szavas

      A szomszédos szobából kiáltások törtek ki.  Megállíthatatlanul rohangáltak az egész lakásban, utánuk pedig a nyögések és nyöszörgések loholtak. Végül bejutottak a kislány szobájába, aki épp az igazak álmát aludta. Riadtan pattantak ki a szemei amikor meghallotta az ismerős hangot, gondolkozás nélkül ugrott ki az ágyból. A hűvös folyosóra érve megborzongott, a vékonyka hálóinge és az, hogy csupaszak voltak a talpai nem segítettek a helyzeten. A segélykiáltások nem csitultak, nevek folytak össze, szavak mosódtak el az este sötétjégben. De maga mögül különböző neszekre is lett figyelmes, a hosszú folyosó sok mindent rejtegetett egy ilyen kései órában. Magához ölelte plüssállatkáját, bízott benne, hogy az elkergeti a félhomályban rejtőző árnyakat. Bár nem látott a sötétben, ismerte már annyira jól a kis lakást, hogy tudja odaért a hálószoba ajtóhoz. A kiáltások elhallgattak. Számtalan dolog futott át az agyán, talán az apja meghalt? Könnyes szemekkel nyomta le a kilincset.

      Nem volt se vér, se holttest a szobában, csak a mélyen alvó férfi egy lepedőbe tekeredve, a takaróját odaadta a kislányának, hogy ne fázzon az éjjel. A lány könnyű léptekkel, teljes csendben odalépett az ágya mellé. Ekkor a férfi újra fájdalmasan elüvöltette magát, majd a „ne” szót kezdte ismételgetni. Az utcáról beszűrődő tompa fényben látni lehetett fájdalomtól eltorzult vonásait, izzadságtól gyöngyözött az egész arca, majd belemarkolt a lepedőbe és azt kezdte ráncigálni álmában. Kétség sem fért hozzá: ismét egy rémálom. Nem hagyhatta, hogy tovább szenvedjen.

      - Apu, apu! – nyüszögte a kislány.  Vállára téve kezét, úgy kezdte el rázni hátha felébred. A plüss cica egy tompa puffanással ért földet, amikor a férfi reflexszerűen a párnája alatt pihenő hosszú, ezüstkés után nyúlt, azt szegezve a lány homlokához.

     Miután Dean rájött, hogy nincs veszélyben könnybe lábadt szemekkel dobta el a fegyvert, és ültette az ölébe az alig tíz éves kislányt. Az apró, remegő testet megnyugtatóan magához ölelte és bocsánatkérően súgta a fülébe: - Sajnálom, kicsim, sajnálom.

     - Semmi baj apu – válaszolt mosolyogva a csöppség. – Rosszat álmodtál? – Dean végigsimította a lány fekete, derékig érő haján a kezét.

     - Valami olyasmi – felelt Dean tompa hangon.

     - Miről? – Hangja csengőként csengett a némaságban. A lány, nagy, arany szemei kíváncsiságtól ragyogtak a szoba sötétjében.

     - Egy angyalról – A férfi hirtelen nem tudta, hogy sírjon  vagy nevessen.

      - Megint róla? – Dean bólintott. – Elmeséled újra a történetet? Tudod… a pokolról, a mennyekről, a sok kalandról és barátságokról, róla. Úgy szeretem!  

     - Hát persze kincsem – Dean elmosolyodott és belekezdett sokadszorra is a történetükbe.

      Volt egyszer egy angyal, Castielnek hívták. Társaihoz képest fiatal volt, de erős, jó katona, rengeteg lojalitással megáldva. Sokat figyelte az embereket, megtetszettek neki a furcsa lények. Ezért volt olyan szomorú, amikor épp egy háború dúlt, vagy elárulták egymást, úgy érezte csalódnia kell. Viszont sokszor melengette meg a szívét egy-egy szerelmi vallomás vagy önfeláldozás, ettől voltak olyan csodálatos teremtmények szerinte.

      Különös figyelemmel kísérte egy testvérpár sorsát, akik tűzön-vízen keresztül harcoltak egymásért. Igaz, születésük és életük el volt rendelve, nagyobb célok érdekében, de akkor is, lenyűgözték az angyalt azok ketten. A két fivér feltűnően eltért egymástól. A nagyobb testvér, Dean makacs volt, önfejű és kifejezetten agresszív, de szarkasztikus humorával és sármjával könnyen lenyűgözte hölgyeket, urakat, emellett hatalmas szíve volt, amit általában elrejtett. Az öcskös, Sammy okos volt, tehetséges számtalan területen, gondoskodó és megértő, igazi nyitott szívű, kedves alak, aki egész életét gondosan eltervezte. Viszont, a sok eltérés ellenére mindkettőjüknek egy dolog volt a legfontosabb: megvédeni a testvérét. Ezért nőttek az angyalnak a szívéhez annyira a Winchester fiúk.

      A történetük igazán csak akkor kezdődött el amikor Dean megjelent az öccsénél az egyetemen. Ami ezután következett csak azért történt meg, mert két testvér meg akarta találni az apját. Így hát felkerekedtek, a gonoszra vadásztak, folytatták a családi bizniszt. Nem ecsetelem mennyi minden történt velük, számtalan kaland, szerelem, csalódás, könny, barátság és veszély állt mögöttük, de ők csak beültek az Impalába és hajtottak előre.

      Viszont történt egy mindent meghatározó dolog, Sammy meghalt és a bátyja cserébe a saját lelkét adta a démonnak. Mert vannak démonok, szörnyű teremtmények egyenesen a pokolból. Tehát eljött Deannek is az utolsó lélegzet. Lekerült a pokolba, hogy ott aztán a szörnyek, szörnyei kínozhassák őt. Gondolom nem kell mondanom, hogy a fiú teljesen összetört ott lent. Nem látott reményt, kiutat, csak a végtelen szenvedést ami rá vár.

     Ekkor döntöttek úgy az angyalok, hogy valakinek ki kell hoznia őt, hisz terveik voltak vele. Hosszú tanácskozások szóltak arról ki menjen, nem volt jelentkező, senki sem akarta magát bemocskolni a pokolban, ezt a szégyent nem voltak hajlandók elvállalni. Mikorra Castielhez eljutott a hír, Dean már embereket kínzott, szinte a pokol gyermeke lett. Ő volt az egyetlen angyal az egész mennyekben aki önként vállalta a világért. A világért? Deanért.

     Kihozta a fiút a pokol bugyraiból, ezzel szinte tönkretéve magát. Érezte a sötétséget és romlottságot ami benne bujkált, megtörve a hófehér ragyogást.

     Mikor először találkozott szemtől szemben Deannel valami furcsa dolog kezdett motoszkálni benne. A fiú tökéletes mosolya és ragyogó zöld szemei, sármos vonásai, szőkés haja, élőben sokkal… sokkal élőbbnek tűnt. Eleven volt, erőteljes, magabiztos és rendíthetetlen, csupa lenyűgöző tulajdonság, Castiel  úgy érezte ezek benne nincsenek meg. Ezért követte, figyelte őt, minden apró mozdulatáról tudni akart, és neki ennyi elég volt. Dean egy idő után kezdett megbízni benne, hívta, segítséget kért, számított rá, akár egy fivérre. Ez volt a Winchesterek nagy gyengéje és erőssége, a család.

     Castiel azt vette észre egy idő után, hogy neki csak a két testvér van. Az angyalok családja, fivérei és nővérei megromlottak, egymást ölték, a mennyek rohamosan kezdett széthullani. Mindent eldobott, fellázadt, harcolt a valódi családja ellen, csak értük. Érte.

    Castiel reménytelenül beleszeretett az emberiségbe.

    Kalandok következtek. Áldozatok, elvesztett szerettek, sötétség, fájdalom, hibák, nagyon nagy hibák. Mint például az Apokalipszis és Lucifer. Lucifer. Az ördög. A Pokol ura. Bizony ő is belekeveredett a történetbe, nem is kis felfordulást okozva a fiúk életében. De ez egy másik szál.

    Volt, hogy Castiel is rossz útra tévedt, csak azért mert jót akart. Ez volt annyira szép az angyalban, ő mindig jót akart, ő állandóan helyesen akart cselekedni, ő azt hitte megmentheti egyedül a  világot. És mivel ez nem jött össze neki túl sokszor, fatális hibái és megbánt tettei kísértették, éjszakákon át, amíg őt nézte. Az angyalok nem aludtak, de amikor az emberek lehunyták a szemüket angyalokká váltak. Ilyenkor a legvadabb harcos is megszelídült.

    - Apuuu – szólt közbe a kislány elnyújtva a szót. Közben már egymás mellett feküdtek a hatalmas ágyon, a csöppség pedig apja mellkasán nyugtatta a fejét. – Tudod, hogy ezt a részt nem szeretem, olyan unalmas! Átugorhatnánk oda ahol…

    - Ahol Castiel ember lesz? – fejezte be a mondatot Dean. Felkapcsolta  a kislámpát, meglátta lánya pufók arcát, ami máris egy kis életet vitt belé, kezdett elálmosodni.

     A kislány szemei felcsillantak. – Igen! 

     Metatron, Isten írnoka csúful átverte a mi Castielünket. Elvette angyali erejét és a földre űzte, hogy emberi életet éljen.  Ez volt létezése legjobb és legrosszabb időszaka. Eltűntek a szárnyai ez az angyaloknál annyit jelentett nem volt értelme léteznie. Viszont rendelkezett érzelmekkel, érzésekkel. Mint egy jó testvérnek első dolga volt felhívni Deant, és csak ekkor jött rá. Ő a fiút szereti, nem az emberiséget. Éjszakákon át törte a fejét, és most nem azért mert az angyalok nem alszanak. A gondolatok nem hagyták elaludni, azok a kavargó érzések amik eddig is benne motoszkáltak, de végre valahára ténylegesen életre keltek.  Egy-egy ilyen heves fellángolásánál sokszor nyúlt a telefonért, hallani akarta  a hangját. Tudni, hogy a fiú tudja a tényt: ő ébren van és rá gondol. Viszont a végén mindig meghátrált a cselekedettől, valamiféle emberi ösztön lehetett.

     Castiel rendkívül jól boldogult az emberek világában, annak ellenére, hogy számtalan angyal vadászott rá. Hisz tönkretette a mennyeket, még magának sem bocsátott meg. Eléldegélt, városról-városra, álnévről-álnévre járt kelt, szigorúan keveset beszélt a Winchester fiúkkal. Talán a sors csúf fintora lehetett, hogy Dean pont abban a éjjel-nappaliban állt meg ahol ő dolgozott. Amikor először látta a fiút, immár érzésekkel áldva és átkozva, még csodálatosabbnak találta, mint amikor angyalként találkozott vele.

    - Apa… - motyogta a kislány immár félálomban. – És Dean is szerette őt? Arról eddig még nem mondtál semmit – Nagyokat ásított a szavak között, alig hallhatóan beszélt.  Úgy tett mintha nem most hallaná először a történetet, pedig már hányszor mesélte el neki az apja!

   - Shhh! Most jön a legjobb rész – válaszolt Dean, még mindig azzal a könnyű és lágy mosollyal az arcán.

   Hát eljött az angyalnál a nagy pillanat, ott az Impalában, a csillagokat szelve, kilométereket róva. Ennél nem lehetett jobb alkalom rá, halk Nirvana szólt a rádióból, az elvont fajtából, Dean bár tagadta, élvezte a számot és feltűnés nélkül dobolta a ritmust az autó kormányán. Castiel próbált nem ránézni, az előttük süvítő sötét utat figyelte egy ideig, de valahogy a végén mindig arra lett figyelmes, hogy Dean arcát tanulmányozza. Mikor már annyit figyelte a fiút, hogy jobban ismerte már minden apró vonását, mint ő maga nagyot sóhajtott. Hezitált. Nagyon sokszor csak kinyitotta  száját, aztán be is csukta. Végül, nehezen, nagy erőfeszítésekkel, de kinyögte: „Dean, azt hiszem szerelmes vagyok beléd.”

    Hát gondolom nem kell ecsetelnem a fiú arcán azt a sokkot, majd halvány vigyort, bő szomorúsággal vegyítve. Sokáig nem válaszolt, szinte elfelejtett angolul azalatt a pár pillanat alatt, akárhányszor kinyitotta a száját csak valami dadogás-féle jött ki rajta.  Mire valamit ki tudott bökni szinte már megérkeztek. Valami ehez hasonló össze.-vissza hadoválással válaszolt: „Aszta. Cas… figyeld. Erre nem számítottam. De…de ha ezt akárki más mondta volna azt válaszolom: Tudom. Erre jössz te… Castiel, figyeld, ez bonyolult és zavaros. Most nem is ez a legjobb alkalom, meg idő… tudod mennyi minden történik mostanában. Kész káosz van mindenhol és ez csak rátenne egy lapáttal. Mármint, na…”  Persze ennél sokkal hosszabb és bonyolultabb volt, egész monológ szaladt ki Dean száján egyszerre, a szavak meg csak ömlöttek, a fiú meg egyre vörösebb lett.  

    Castiel arca eltorzult, szája remegett a félelemtől, maga elé meredt, csak előre, még pislantani sem pislantott, hagyta, hogy szép lassan gyűljenek a szemében a könnyek. Tudta mit jelentettek a fiú szavai. Ő csak így válaszolt, „Értem Dean. Megértettem.” Sikerült kívülről tartania magát, nem sírt, azt a pár lassan végigcsorgó könnycseppet leszámítva erős maradt. De Dean észrevette, hogy baj van, ő mindig észrevette. 

     Dean egy nagy szónoklatot akart előadni, előre eltervezett minden egyes szót, viszont mire odakerült, hogy azokat ki is mondja, feladta az agya. „Nem, nem érted… Azt mondom, hogy várjuk meg míg elül a vihar, amint nem lesz minden pillanatban mögöttünk és előttünk egy tornádó… ha nem lesz… akkor, tudod.” A fiú megnyugtatóan csengő szavai lassacskán eljutott Castielhez is. Az angyalból lett ember aprót bólintott, jelezve, megértette, valamiféle képen lezárva a beszélgetést. De ő csak arra tudott gondolni, hogy nem hagyhatják le a vihart, benne élnek.  

    - Akkor szerette vagy nem? Nem értem! – sikkantott fel a kislány izgatottan, bár picit csalódottan.

   Nem említettem, hogy miközben csendben haladtak tovább Dean párszor elsuttogta, hogy „Én is.”, de Castiel nem hallotta meg olyan halk volt, szinte csak a szája mozgott. Pedig a fiú abban reménykedett, hogy nem kell ezt neki szemtől-szembe mondania, így csak suttogott tovább, a zene pedig elnyomta  a hangját, vagy ő maga.

   - Igen, igen, igen… tudtam! – Vigyorgott a lány, ezután nagyot ásított és felült az ágyon.  – Egy pillanat, készítek egy teát és folytathatjuk, annyi kérdésem van még, kérsz? – Dean nemlegesen rázta a fejét.

    A kislány felpattant és elsietett a folyosó másik végén lévő konyhába. Addig a férfi csak feküdt a nagy ágyon, a játékosan táncoló árnyékokat figyelte a plafonon. A teafőző zúgása behallatszott a szobába, de nem nyomta el a gondolatait. Egyre csak az járt a fejében, hogy a lánya ezt csak egy fantáziadús mesének gondolta, el kellene mondania, hogy ez valójában a múltja, az egész élete kisebb-nagyobb szépítésekkel, elég idős volt már hozzá? Ahogy mesélt előtörtek a rég elnyomott érzései, amiket nem öt percbe fog telni újra eltemetni.  Mégis, mennyire élvezte! Visszatérni ismét egy picit a régi időkbe, amikor még minden sokkal veszélyesebb volt, izgalmasabb és… szomorúsággal teli. De soha nem felejti el a boldog együtt töltött perceket sem, amikor épp semmi nem akart őket megölni és csak élvezték az életet, a testvérével és Vele. Lassacskán egy mosoly ült fáradt vonásaira és érezte, hogy az álom és vele együtt régi idők ismét kezdik megtalálni. Ám akkor apró léptek koppanása hallatszott, szürcsölés amit halk kuncogás követett.

    - Jó éjt apu – szólt a kislány és bebújt mellé a takaró alá.

   Dean szemei felpattantak. – Nem kincsem, még nem fejeztem be, gondolom te is végig akarod hallgatni, ugye? – A férfi lágy mosolyának nem lehetett ellenállni, bár őszintén megvallva már a lányt is kezdte elnyomni a fáradság súlya.

    - Hát jó. – A kislány habozott, elgondolkozva vizslatta a Dean arcát. – Elment a vihar? Boldogan éltek tovább? Ugye apa, boldogok voltak!

    Ezután az autóút után mintha Isten meghallotta volna, hogy reménykednek a szép életben, csak úgy zúdult rájuk a fájdalom, szomorúság és halál. Dean és Castiel is pórul járt, mindketten fogalmazunk úgy, hogy gonosszá váltak, szörnyekké. Sam, a mi drága Sammynk meg csak fogta a fejét, hogy mi történik körülötte, minden erejével azon volt, hogy megoldja a problémákat, de azok csak gyűltek. Ha már ott volt a fény az alagút végén egy szikla elé gurult, elzárva a kiutat. Hosszú ideig ment ez, hónapokig, évekig estek kétségbeesésből-kétségbeesésbe, halálból-halálba, fájdalomból-fájdalomba. Addig Dean és Castiel kapcsolata ahogy nehezedett meg úgy erősödött, épp mint a bátyjával. Ahogy akkor megbeszélték az Impalában, nem tettek semmit amíg el nem tűnt a  vihar, csupán hosszú lélekig hatoló pillantások és elmélyült beszélgetések jelezték, hogy még mindig emlékeznek rá, hogy nem adták fel.

    Az emberi kitartást meg lehet törni, egy-egy kétségbeesett helyzet és már nem látsz esélyt egy jobb jövőre. Így állt a helyzet amikor Dean felkelt egy áprilisi reggel és az öccse meg az angyal (aki időközben visszakapta az erejét) eltűnt, mindenki eltűnt, minden eltűnt amit valaha is jónak lehetett nevezni. Egyik reggel felébredt és nem talált semmit az életéből, ami igaz, zűrös volt, de az övé. Szép lassan, fokozatosan, egyre nehezebben kezdett hozzászokni, hogy nincs se családja, se barátai, csak ellenségei. Akik egytől egyig a fejére pályáztak, épp mint a Purgatóriumban. Csak akkor ott voltak neki olyanok akikre tudott támaszkodni. Ebben az új világban nem. Csak ő meg az Impala, aminek ahányszor az anyósülésére nézett különböző alakokat látott ott ülni, Sam, Cas, Bobby, Charlie, Kevin… minden arcot ugyanúgy fájt látni, még ha egy pillanatra is.  És rájött mennyire gyenge egy ember a szerettei nélkül.

    Csoda lehetetett, véletlen, a sors, kitudja, de feltűnt egy angyal, nem Castiel, Jasmiel aki felajánlotta, hogy visszahoz neki mindenkit, persze ennek ára van. A kézfogás után Dean felébredt ugyanazon az áprilisi reggelen. De már ott voltak ők is, csak egy teljesen más formában, az ügyvéd öcsike, a szobatárs akivel együtt bérelték az albérletüket, a szörnyek helyett akik az életükre pályáztak, maffiózó csoportok az alvilágból. Olyan lett az élete mint mindenki másnak. És hiába magyarázott angyalokról meg démonokról, hiába regélt hosszú órákon át a saját világáról, hiába próbálkozott esetlegesen kitörni a dzsinn hallucinációjából, ez lett az élete.

   Senki sem hitt neki. Kivéve Castielt, ő mindig kivétel volt. Csodálva hallgatta Dean történeteit a világáról, arról, hogy ő egy angyal, a fiú egy vadász az öccsével és, hogy szinte mindenki akit ismernek összekapcsolódik a természetfelettivel. Sokan mondták, hogy a Winchester fiút el kellene vinni egy kivizsgálásra, vagy rögtön bedobni egy diliházba. Viszont nem lett igazuk, minél tovább győzködte az embereket, hónapokig megállás nélkül mesélt, annál valóságosabbá vált. Egyre több furcsa haláleset, rémisztő parajelenséget és Dean számára normális dolgot jelentettek be világszerte. Az emberi hit csodákra képes. Úgy néz ki kezdett visszatérni az élete, azzal a szerelmes Castiellel együtt. Mert megemlítette neki, hogy elmúlt a vihar, emlékezett rá, itt volt az ideje lépni.

    - Végre! – A kislány örömében ugrálni kezdett az ágyon, kirázva Deanből minden maradék fáradságot.  – Ezután boldogan életek, míg meg nem haltak?

    Minden úgy tűnt, hogy tökéletes, és bár a szörnyek visszatértek, a világ visszatért, a vadászok újra dolgoztak. A Winchester fiúk előző hibái már nem voltak a történelem részei, ugyanaz a világ más idősík, egy fantasztikus élet. Vadászgattak, élték az életet. Veszélyek voltak, egy ilyen szakmában ez természetesnek számított, de így volt tökéletes minden.

    Annak a kocsinak valami csodatévő ereje lehet, az Impala mindenkiből kihozz  a valódi énjét, a szavakat nem lehet megállítani, varázslat lehet a dologban mert Dean megnyílt. ez nagy szó. A fiú aki egész életében azért küzdött, hogy elrejtsen mindent, kiöntötte a szívét az angyalnak. Ő pedig csak hallgatta, csendben végighallgatta a fiú összes fájdalmát, problémáját és érzését. A szavak sokszor összefolytak a hosszú monológok közepette, de egy részlet felhívta Castiel figyelmét. „…a vihar elvonult, én meg nem tudom, hogyan csókoljalak meg.” Talán csak kiszaladt a száján, talán direkt utalt rá, talán azt sem tudta, hogy ezt mondta, de Cas kapva-kapott az alkalmon és átmászva a másik ülésre megtette. Dean tövig nyomta a féket és valahol az erdőben, egy keskeny út közepén leállt az Impala, ők meg elindultak.

    Dean leállt a mesélésben. Csend telepedett le a szobára, a kislány pedig türelmetlenül várta, hogy újra felcsendüljön apja mély hangja. Viszont az csak némán feküdt, az egyre növő árnyékokat figyelte.

    - Ennyi? – kérdezte hitetlenkedve a kislány elkerekedett szemekkel.  – És ezután? Esküvő, család? – Dean erre már felkapta a fejét és megsimogatta a lánya hosszú, selymes haját, de nem válaszolt. – Tudod… na és Sammyvel?

   - Sammy elkezdett utazni, bejárni a világot és írni – válaszolt a férfi a legutolsó kérdésre.

   - Épp mint a mint Sam bácsi?

   - Pontosan, csodálatos helyekre utazik, közben pedig az igazságot szolgálja ezután leírj azt! Hát nem szép befejezés ez neki? – A lány mosolyogva bólintott.

   - De Dean és Castiel…  nekik is szép befejezésük van?

   - Tudtad, hogy Dean nem hitt az angyalokban? De egy angyal hitt benne – mesélte ábrándozva a férfi. Olyan szintű kellemes, meleg érzés töltötte el ami már rég nem. Olyan amikor Cas közelében volt. Hirtelen a kellemes hangulatot valami féle szomorúság üldözte el, egy tál rossz emlékkel együtt.

      - Apa! Szóval ők is megkapták a boldog véget?

   - Valami olyasmi… Dean az örökbefogadott lányukkal éli tovább nyugodt mindennapjait. Castiel pedig, Cas… jó lenne tudni mi történt vele – A férfi nyelt egyet. Gyöngyözni kezdett a homloka és görcsölni a gyomra. – Castiel elment.

   - És visszajön? – A kislány szomorú boci szemei, olyan mélyre hatoltak a férfiben, hogy az már fájt.

   Az óra hajnali hármat mutatott, az árnyak ilyenkor lettek a legvadabbak és legsötétebbek. Kintről neszek hallatszottak, az éjszaka lényei. Oltalmazóan magához húzta a kislányt és a fülébe suttogta: - Jó éjt, Mary. – Remélte, hogy nem vette észre a könnycseppet, ami végigfolyik az arcán.

   Volt valaki igenis látta, tudta, hogy Dean igenis törékeny, szomorú és kétségbeesett. Ki lehetett az ablak alatt? Egy idegen? Egy rég elfelejtett barát? Egy szörny? Családtag? Ellenség? Elárulom: Az Úr egyik angyala. Aki mindig ott volt, és mégsem. Aki tudta mi lakozik a férfiben. Ő volt az. Egy angyal ballonkabátban, nyakkendőben, hatalmas fekete szárnyakkal és ragyogó kék szemekkel.

   Castiel.