~ Márvány királyok, márvány párnákban

~ Daniel  királynak meg kell halnia.

~ phanfic ~ dan and phil ~ slash ~ fanfiction ~ középkori királyos!au ~ hurt/comfort ~ angst ~ suspense ~ kinda tragedy ~ RPF ~ musiccc

Lába alatt a csempe a reggeli párától volt nedves, nadrágja pedig kihűlt teájától. Amit nem döntött magára azt lassan kortyolgatta, és úgy tett mintha még mindig forró, édes ital lenne. Egyszerűbb volt mint szembenézni a ténnyel, hogy életébe még egy keserű és hideg dolog került mi mosolyát keserűvé tette. 

De legalább a nap első sugarai, ahogy fényüket szétterítették a királyság felett minden reggel ugyanolyan bőrt csiklandozóan melegek és aranyak voltak.

Ha a királyi lakosztály erkélyén ült a díványon, akkor sűrű erdők tengerén és kisebb dombok felett óvatosan felbukkanó napsugarak csipkeszerű ragyogása köszönthette. Most elég volt neki a sötét rózsakert, ami reggel kevésbé volt látványos, és csak a túlsó oldalon lévő ablakok csillogásából meg abból a pár fényes rózsabokorból állapíthatta meg az égitest felkeltét.

De ő beérte ezzel.

Amúgy is túl szívfacsaró lett volna a napfelkeltét bámulni pont ezen a reggelen.

Hallotta a halk madárcsicsergést egyik, még sötétbe burkolózó cseresznyefáról. A kis állatkát nem volt képes beazonosítani csiripelése alapján. Viszont biztosra vette, hogy rettentően szomorú hangjai rossz előjel.

Női alakokat látott elsuhanni a virágok között. Cselédek, jött rá. Korán keltek, későn feküdtek és csak azért mosolyogtak mert muszáj nekik.

Keserűen gondolt bele, hogy tulajdonképpen ő sem csinált mást, csak épp szebb volt a képkeret.

A madárcsicsergés elhalkult.

- Miért vagy fent ilyenkor?

Philip hirtelen kérdésétől felállt a szőr a hátán, selymes enyhén reszelős fáradt hangja sem változtatott semmit. Nem nézett hátra, tökéletesen látta a képet maga előtt ahogy a férfi fehér takaróba burkolózva ül az ágyán, haja valószínűleg égnek állt és élénken kék szemét is sötét karikák emelték ki.

- Utolsó napfelkelte – válaszolta rekedtebb és szomorúabb hangon mint azt elképzelte.

Most azért nem nézett hátra, mert nem volt képes lovagja szemébe nézni.

- Tudod, hogy nem ez lesz az – határozott választ kapott, mégis hallotta a megtörtséget a csendben. – Nem lehet az.

Belepislantott teáscsészéjébe, csak egy könnycseppet talált a tealevelek mellett.

- Igazad van. Lehet, hogy elhúzódik holnap hajnalig és vérben fekve, bénultan a hajnali órákban lassan elvérezhetek – keserűséget árasztottak a szavai.

- Ne mondj ilyet.

- Persze, igazad van, mert csak háromszor nagyobb az ellenség serege – lassan beszélt mégis szüksége volt rá, hogy egy nagy levegőt vegyen. – Veszett ügy. Teljesen reménytelen. A katonáink sárkányok, trollok és sötét tündérek és egyéb szörnyek ölésére vannak kiképezve. Akik túl is élik nem fogják tudni feldolgozni, hogy emberi vér tapadt az arcukra – Daniel keze reflexként a jobb orcájára tévedt, remegő ujjai szeplői között cikáztak, akár egy fáradt pillangó a virágos réten. Szemeiből régmúlt háborúk emléke tükröződött. – Ez a egész csata egy hatalmas fekete lepel.

- Fel vagy készülve a halálodra, Daniel.

Nem igazán tudta, hogy ez kérdés volt vagy kijelentés.

- És te fel vagy készülve az életedre, Philip.

Nem igazán tudta, hogy ezt kérdésnek vagy kijelentésnek szánta.

Háta mögül neszelés hallatszott, avagy a férfi kikelt az ágyból és felöltözött. Még mindig nem nézett oda, túlságosan lekötötte a jelent amint a napsugara pillanatokon belül eléri azt az egy bokrot amin fehér rózsák nyílnak.

Fiatal volt akkor, épphogy betöltötte a tizennyolcat, megkoronázták, és elültette ő is az első virágát. A rózsát választotta a számtalan lehetőség közül. Kész volt rá, hogy bokra sűrítse és erősítse a sort. De nem az hozott vörös virágot.

Még az az átkozott rózsabokor sem jött össze neki.

A nap immár rásütött a  fehér gyöngyre, és mintha boldogabban hajolgattak volna virágai.

Elmosolyodott.

- Ne gondolkozz a halálodon és mosolyogj közben – lépett mellé lassan Philip.

- Pozitívan megyek a halálba.

A másik férfi erre tarkón vágta. A teáscsésze kiesett a kezéből. Négy emeletet zuhant és szilánkjaira törött a macskaköves járdán.

Olyan sokáig esett.

- Magamra emlékeztet. – Nevetésben tört ki, Philip pedig könnyekben. Rémülten realizálta mit tett. – Oh ne. Ne sírj. Ne. Ne kérlek.

- Mész a halálba mosolyogva és azt kéred, hogy ne sírjak?

Philip magas volt, vékony, karjain egy kis izommal, szemei kedvesen néztek mindenkire, és arcizmai hozzáidomultak mosolyához. Mozgását Daniel egy tulipánhoz szerette hasonlítani. Senki sem nézte volna ki belőle, hogy hadvezér lenne, ezüst páncélja is csak esetlenül lógott rajta.

Philip Michael Lester, a birodalom legnagyobb meglepetése volt mikor még egyszerű parasztfiúként, egy lopott karddal levadászta és visszahozta a Fehér Sárkány fejét.

(Ami igaz, nem volt szükséges, mégis az akkor tizenkilenc éves Danielt rettenetesen lenyűgözte.)

Philip nem hagyta abba a sírást.

- Nyugodtan sírhatsz, de feleslegesen pazarolod a könnyeidet rám.

- Feleslegesen pazarolom a könnyeimet – Philip hangja elcsuklott. – arra az emberre, aki a mindenemet jelenti?

- Muszáj lesz megkeresned az új mindent.

Belenézett a másik férfi elmosódott tekintetébe. Tudta, hogy vigasztalásképpen most kellett volna megcsókolnia, magához húznia, csak egy ölelés vagy apró érintés is segíthetett volna a helyzeten.

Viszont arra sem volt ereje, hogy kipislantsa, saját végzetes könnyeit amiket olyan sok ideje tartogatott. És mint rozoga gát azok most úgy törtek át rajta. Összerogyott a hideg csempére, de két kéz elkapta, majd mellé zuhant.

- Phil én nem akarok meghalni.

- Senki sem akar.

- Élni akarok. Veled akarok élni. Nem így terveztem ezt az egészet.

- Értem, értem, nyugodj meg kérlek. Mindjárt megfulladsz a könnyeidben.

Philip addigra abbahagyta a sírást, fontosabbak volt neki, hogy a másik fiú könnyei.

- A születésnapodon akartam megkérni a kezed.

- Oh.

- Együtt uralkodhattunk volna.

- Oh.

Daniel is abbahagyta a sírást. Némán térdeltek az erkély hideg csempéjén.

A madárszó ismét felhallatszott.

- Hozzám jönnél? – Daniel szavai remegtek, bizonytalanok voltak, és valahonnan nagyon távolról érkeztek.

- Nem veheted el a titkos szeretődet és ütheted királynak egyik napról a másikra.

- És?

- Igen.

A két remegő férfi egymás nyakába borult, és hosszú percekig szavak nélkül hagyták, hogy a másik nedves arcát a vállába fúrja.

A meghitt csendet a folyosóról érkező léptek robaja és egy heves ajtónyitódás szakította félbe. A pár szétrobbant, idegeneknek látszottak kik véletlenül keveredtek ugyanarra az erkélyre. Szíve viszont mindkettőnek ugyanolyan rémülettel kalapált.

Egy állig felfegyverkezett férfi állt az ajtóban.

- Lester azonnal! – üvöltötte torkaszakadtából. – Készültség, a király eltűnt!

Philip és Daniel lassan felálltak. Padilla közlegény elkerekedett szemmel bámult a félmeztelen uralkodóra és a zihált hajú hadnagyra, akik egymás árnyékában igyekeztek vissza a hálószobába.

Kínos némaság következett. A katona a sokktól még pislantani sem tudott, úgy nézett Philippel farkasszemet. Az uralkodóra nem tévedt tekintete, Daniel nem tudta eldönteni, hogy azért amiért csupán testének alsó felét takarta ruhanemű, vagy csak szimplán rangjának hatalmától.

- Szóval Anthony – törte meg a túl hosszú ideje tartó csendet Philip mosolyogva. – Üzend meg a többieknek, hogy a király épségben van – szeme sarkából Danielre pislantott. – Tíz perc és ott lesz.

A férfi szó nélkül fordult meg és csapta be maga után az ajtót.

-

Hazudott volna ha azt mondja nem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy elszökik és nem hal meg. Az egy szebb vég lett volna. Szebb véget érdemelt volna.

Felcsatolta a kardját páncéljának tartójába, a nemesfém öltözet ragyogott. Ősi szokáshoz híven pedig aranyport hintett arcára és gesztenyebarna hajába. Soha nem tudta felfogni minek kellett ilyen módon csatába indulni.

A vér úgyis beterít mindent.

Szintén arany sisakját elvette vörös párnájáról, koronáját tette helyére. Hátra se nézve lépett ki a márvány folyosóra. Nagyot sóhajtott és az egyetlen dolog amire tudott gondolni, hogy nem sírhat. Ha meghal akkor mosollyal az arcán és szép pillanatokkal az emlékeiben hal meg.

Például a férjére.

Ez a szó olyan abszurdnak tűnt ebben a helyzetben.

Philip koronázása sikeresen és gyorsan lezajlott, az esküvőre nem volt idejük, napnyugtára kint kellett lennie a csatatéren.

Az idő vészesen közeledett felé, szinte hallotta lépteit a hosszú folyosón, amint már kését élezi, hogy áldozata végre övé legyen. De nem. Csak a szeretett férfi volt az.

Hollóként rohant felé, hatalmas fekete palástja (ami sötétebb volt hajánál) alatt élénk kék ing vonta magára a figyelmet, koronája futás közben elcsúszott a fején. Nem illettek rá ezek a díszes tárnyak, minta  jogar a hóna alatt, vagy azok a gyűrűk.

Az a virágkoszorú kellett a fejére, amiket júliusi délutánokon készítettek egymásnak. A nevetés passzolt hozzá, nem a korona és ez a félelemmel teli arckifejezés.  

Bűntudatot érzett amiért ebbe a pozícióba taszította.

Amikor elért hozzá nyakába ugrott, a palást pedig lehullott. De az ölelésnek határt szabott a páncél, így csak álltak és fogták egymás kezét.

- Nem muszáj menned.

- Ha nem megyek megostromolják az egész királyságot és annak politikai következményei is lesznek – A fehér padlót bámulta. – Nem teszem fel az egész országot egy emberi életre.

- A te életedre. – Mindketten lefelé bámultak. Egyedül voltak az egész déli szárnyban. – Tudom, hogy ezt már megbeszéltük… de mehetek veled.

- Nem, nem jöhetsz. Nem vitatkozok. Ennyi. – Daniel hangja kemény és érzelemmentes volt. Phil mintha rémülten nézett volna fel rá. – Sajnálom, de nem. Az én csatám. Az országnak szüksége van egy királyra, és azt akarom, hogy az te legyél.

Szomorú mosoly telepedett mindkettejük arcára, ám csak Philip szemében bujkáltak titokban könnyek.

 A éjszakának tűnő király palástját visszavette és kihúzta magát.

Az arannyal ragyogó uralkodót pedig lehúzta páncéljának súlya.

-

Annyi ideje feküdt ott, hogy már hozzászokott a fájdalomhoz. Ha jött egy hidegebb fuvallat vagy valaki átesett rajta, mivel holttestnek nézték.

Voltak katonái akik meglátták a már nem annyira fénylő páncélját és pár percig csak nézték, majd a „A királyért!” csatakiáltással rárontottak a legközelebb levő vörösre.

Páncélja szép lassan telt meg belülről vérrel, homokóraként mutatta utolsó perceit, amik nem tudta mikor jönnek el. Mennyi ideig tarthatott vajon egy ekkora sebnek elvérezni?

Hátába szúrták a kardot, egyenesen a lapockái közé, ahol már csak láncok tartották páncélját.  Ő hibája volt, leszállt a lóról.

Várta a halált, ami már ott legyeskedett körülötte, elérte, hogy ne tudja megmozdítani kisujját se.

Az idő lassan telt.

A fémek összecsapódásának hangja nem halkult, az utolsó kiáltások csak nem maradtak abba, nők és férfiak sírása egyaránt felcsendült körülötte. A vér bűze belevésődött orrába. És az éjszaka csak nem akart nappalba fordulni.

Szóval várt.

A vére melegítette hátát, tüdeje összeszorult, a seb égetett, gondolatai zavarosak voltak.

Azt hitte Philt látja vonaglani felé.

Talán utolsó rémképe volt amit az agya magának festett.

Philip fekete haja összetapadt a sötét masszától, ezüst páncélját piros foltok díszítették, kardja nem volt, puszta öklén is vörösség derengett, az arca pedig elgyötörten nézett rá. Világoskék szemeiben az egyetlen fény csak a felkelő napnak tükröződése maradt. A fél arcát vörössel borították, de nem azzal a szép élénk, tüzelő színnel, inkább feketének lehetett már látni. Friss zúzódás volt az.

Könnyei mosták le vékony vonalakban az emberi belső maradékát orcájáról, amint térdre zuhanva megcsókolta és elterült mellette.

Lehet, hogy nem volt igazi. Lehet, hogy csak a levegőhiány miatt tűnt olyan valósnak a két száj érintkezése.

Bárcsak.

Lehunyta a szemét.